1. Kunhalmok Tiszazugban

2. Települések védett kunhalmai 

A Tiszazug kistérség természeti értékeit tekintve Jász-Nagykun-Szolnok megye leggazdagabb kistérsége, ahol a Körös-Maros Nemzeti Parkhoz és a Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzethez (a Hortobágyi Nemzeti Park részeként) is tartoznak országos jelentőségű (továbbiakban: OJ) területek. Fontosak az ex lege védett területek (továbbiakban: OJ/el) és a helyi védettség alatt álló (továbbiakban: HJ) természeti értékek. 

1.

Az ember által emelt hajlékok, építmények funkciójukban és formájukban igen eltérnek egymástól. Az egyszerű, 10–20 perc alatt felállítható, csak alvásra használt, gallyakból álló enyhelyektől korunk gigantikus vasbeton épületéig, melyek elkészítése még modern technika mellett is éveket vesz igénybe, rengeteg változattal találkozunk.

Az építmények általában két alapcsoportba oszthatók: vannak egyszerű és mozgatható, és vannak szilárd, nem mozgatható építmények.

A ruházat nyersanyagát az állat- vagy a növényvilág szolgáltatja.

Az állati eredetű ruhaanyag legegyszerűbb alkalmazási módja, amikor az ember valamely nagy állat bőrét teríti magára védelmül az időjárás viszontagságai ellen.

Még ez az egyszerű eljárás is – akár meghagyják a bőrön a szőrt, akár nem – szükségessé teszi a bőr megfelelő kikészítését, mivel a nyersbőr száradás után merevvé és keménnyé válik. A kikészítés során először a bőrre tapadó zsír- és húsrészecskéket távolítják el, kagyló-, kő- vagy fémeszközzel.

Jóformán nem ismerünk népet a földön, melynek ne lenne valamilyen ruházata, ékszere, vagy ne díszítené testét valamilyen módon. Mindez arra mutat, hogy a ruházatnak nem egyedüli funkciója az időjárás viszontagságai ellen való védelem, bár kétségtelen, hogy mérsékelt és arktikus éghajlat alatt ez a funkció lép előtérbe. Az a tény azonban, hogy a ruházat tropikus környezetben is megjelenik, arra mutat, hogy egyéb funkciókat is számításba kell vennünk.

A földművelés eredetét a gyűjtögetésben kell keresnünk. Amikor egyes indiántörzsek a gyűjtögetett növények körül kiirtják a gyomot, hogy a növény fejlődését elősegítsék, ez már a földművelés, a termelőgazdálkodás felé mutat. Ugyancsak átmenetnek, „előművelésnek” tarthatjuk az észak-amerikai ozsibvé indiánok eljárását is, akik a vadrizs magvait olyan helyen ültetik el, ahol a növény korábban nem termett, továbbá azt az ausztráliai gyakorlatot, hogy a nők kiássák a vadyamot, leszedik róla a gumókat, majd az anyanövényt visszadugják a földbe.

A tartók éppolyan általánosan elterjedtek, és éppannyira az élet alapvető fontosságú kellékei közé tartoznak, mint a vágásra szolgáló eszközök vagy a tűzgyújtási technikák. Nincsen olyan társadalom, melynél ne találnánk tartókat. Néhány csoportnál, így pl. a közép-ausztráliai arandáknál csak kevés, egész kezdetleges tartóra bukkanunk: fából vájt, fakéregből hasított edényekre és növényi rostokból, vékony vesszőkből font kosarakra.

A fémek felhasználásával fontos szakasz kezdődött az emberiség fejlődésében. A fémek előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek: erősek, olvaszthatók, megfelelő formájúra kovácsolhatók és önthetők, keverésükkel pedig ötvözetek készíthetők. A fémeszközök emelték a termelékenységet, jobb és gyorsabb munkavégzést tettek lehetővé.

A fémek használatára csak lassan és későn jöttek rá. Ennek okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy viszonylag nehezen megszerezhetők.