A ruházat nyersanyagát az állat- vagy a növényvilág szolgáltatja.

Az állati eredetű ruhaanyag legegyszerűbb alkalmazási módja, amikor az ember valamely nagy állat bőrét teríti magára védelmül az időjárás viszontagságai ellen.

Még ez az egyszerű eljárás is – akár meghagyják a bőrön a szőrt, akár nem – szükségessé teszi a bőr megfelelő kikészítését, mivel a nyersbőr száradás után merevvé és keménnyé válik. A kikészítés során először a bőrre tapadó zsír- és húsrészecskéket távolítják el, kagyló-, kő- vagy fémeszközzel. Ezután a puhítás következik. Ennek legegyszerűbb módja az, hogy a bőrt felváltva nedvesítik és ütögetik, míg puhává, hajlékonnyá nem lesz.

A puhítás egy speciális módjával az eszkimóknál találkozunk: a nők a bőrt darabról darabra megrágják. Már fejlettebb módszer, amikor a bőrt zsíros vagy olajos anyaggal kezelik. Erre a célra állati zsírt, agyvelőt, de vizeletet és trágyát is használnak. A legfejlettebb eljárás a cserzés, a bőrnek olyan növényi anyagokkal való kezelése, melyek csersavat tartalmaznak. Ez az eljárás csak az Óvilágban, és itt is csupán a technológiailag fejlettebb társadalmaknál ismeretes. Hidegebb éghajlat alatt a nagyobb állatok szőrös bőrét megfelelő szabással formálják a testhez. Ahol csak kisebb szőrmés állatok élnek, ott az egyes prémdarabokat összevarrják, vagy a vékony csíkokra vágott szőrmét egyfajta, szövéshez hasonló eljárással egyesítik nagyobb köpennyé.

Az állati eredetű nyersanyag felhasználásának másik módja, hogy a szőrből vagy a gyapjúból készítenek ruhaanyagot. Ennek legegyszerűbb technikája a nemezkészítés, melynek klasszikus területe Közép-Ázsia. A nemezgyártás alapja az a felismerés, hogy a nedvesen sulykolt gyapjú- vagy szőrszálak összeállnak. Nemezkészítésnél a gyapjút vagy más állati szőrt szőnyegre, gyékényre terítik, vízzel megnedvesítik, bezsírozzák, ütögetik, majd az egészet a szőnyegnek felváltva hol az egyik, hol a másik oldala felől feszesen felgöngyölik. Egy idő múlva a gyapjúszálak erős, szabható anyaggá egyesülnek, ekkor a nemezt megmossák és megszárítják. Ruhán kívül sátort, páncélt, szőnyeget, csizmát stb. készítenek nemezből.

Az állati szőr feldolgozásának egy másik, fejlettebb módja, amikor oly módon egyesítik a szőrszálakat, hogy a combon tenyérrel összesodorják, és az így keletkezett fonálból szövéssel készítenek megfelelő ruhaanyagot. Nyersanyagként kutya-, bárány- és kecskeszőrt is lehet használni, szövésre azonban leginkább a juh gyapjúja alkalmas. A gyapjú ilyen hasznosítása a juhtartó óvilági népekre korlátozódik.

A növényi nyersanyag felhasználásának legegyszerűbb módja, amikor hosszú fűszálakat vagy hosszában hasított leveleket kötnek zsinórra. A derékről körben lelógó csíkok egyszerű szoknyát alkotnak. A növényi anyag azonban a legtöbb esetben hosszabb és bonyolultabb eljárást igényel, mielőtt ruhát lehetne készíteni belőle. Sokfelé elterjedt pl. a faháncs feldolgozása. Az eljárás ennél a következő: a fáról először eltávolítják a száraz külső kéregrészt, majd leválasztják a lágy belső háncsrészt. Ezt fabunkóval vagy hengeres kődarabbal addig ütögetik, míg a szálas rostok el nem törnek. Így eléggé puha, de viszonylag merev anyagot kapnak. Dél-Amerikában kissé eltérő eljárással találkozunk.

Itt a kéreg leválasztása után a háncsot a törzsön addig veregetik, míg könnyűszerrel le nem tudják húzni. A legfejlettebb háncsanyag készítési technikával Polinéziában találkozunk, az itteni elnevezés – tapa – nemzetközi kifejezéssé is vált. Polinéziában a faháncs veregetéséhez négyoldalú fabunkókat használnak, ezek oldalai váltakozó finomságú rovátkákkal vannak ellátva, a munkát a legdurvábbal kezdik, és a legfinomabbal fejezik be. Polinéziában értenek ahhoz is, hogy a keskeny háncscsíkokat nagyobb darabokká egyesítsék.

A kész darabok széleit nedvesen összeveregetik, vagy enyves folyadékkal összeragasztják. Ezzel az eljárással 50–80 méter hosszú tapaszőnyeget is tudnak készíteni. A tapaanyagot nem lehet jól szabni és varrni, ezért szorosan testhez álló ruhadarabokat csak elvétve készítenek belőle (Borneó). Vagy ágyékkötőként használják, vagy köpenyszerűen, ponchószerűen burkolják be vele a testet.

Minden más növényi anyag felhasználása ruházkodás céljára már feltételezi a fonás és szövés technikájának ismeretét. Viszonylag kevés olyan növényi anyag van, mely szövésre használható, az Óvilágban a len, a kender, csalán és a gyapot, az Újvilágban az agave és a sisal rostja, továbbá a gyapot.

A szövés előfeltétele az állati szőr vagy a növényi rost hosszú fonallá történő egyesítése. Egyik egyszerű módja a combon tenyérrel történő sodrás. Fejlettebb módszere a fonás. A fonáshoz használt orsó rendszerint fából készült botocska, korong alakú súllyal. A szálak fonallá egyesítését az orsó forgása segíti elő. A fonás mind az Óvilágban, mind az Újvilágban ismeretes, bár technikai részletekben eltérnek egymástól. Igen fejlett volt a perui indiánok fonástechnikája; itt gyapot- és gyapjúszálakat egyesítettek finom fonallá. A rokka óvilági találmány, a gépesítés előtti korszak legfejlettebb kézműves fonóeszköze.

A szövés legegyszerűbben kézzel történik, lényegében ugyanúgy, ahogyan ezt a kosárfonásnál leírtuk, bár természetesen a finomabb lánc- és vetülékfonalak nehezebbé teszik az eljárást. Az ujjal történő szövés nagyon lassú és csak kisebb viseleti darabokat (pl. karkötők) készítenek ily módon. A szövés másik egyszerű módjánál két oszlopra vízszintes botot fektetnek, és erről lógatják le a nehezékkel ellátott láncfonalat. A vetülékfonalat kézzel behúzzák, a szövő felváltva bújtatja át a vetülékfonalat a láncfonalak fölött és alatt. Ez is lassú munka, és csak laza szövetet eredményez. Fejlettebb eljárás, ha a láncfonalat két fadarab között feszítik ki, és a keretet vízszintesen helyezik el. A fejlődés további lépcsőfokán két eszköz, a hajó és a nyüst jelenik meg.

Mindkettő meggyorsítja a munkát, és erős szövetet eredményez. A hajó kezdetleges formájában egyszerű fadarab, melyre ráerősítik a vetülékfonalat; ennek áthúzása így könnyebb és gyorsabb. A nyüst hengeres bot vagy lapos deszkaféle, melyet a láncfonalak közé dugnak oly módon, hogy ezek egyik fele a nyüst alatt, a másik fele a nyüst fölött foglal helyet. Amikor a nyüstöt felemelik, a láncfonalak fele is felemelkedik, nyílás keletkezik, melyen a háló vetülékfonállal könnyen átvezethető. A nyüstöt felhasználják arra is, hogy az átvezetett vetülékfonalat az előző fűzéshez szorítsák, verjék. Ha bonyolultabb szövésmintát akarnak elérni, akkor a nyüstök számát szaporítják, mindegyik nyüst a láncfonalak más és más csoportját emeli meg. Több nyüst, és több, különböző színű fonalat tartalmazó hajó alkalmazásával szép mintázatú, színes szövetet lehet szőni.

Egyszerű szövőszék, Mikronézia

A fejlődés következő szintjén megjelenik a lábító, ezzel történik a nyüst, illetve a nyüsttel a láncfonalak felemelése. A szövőnek így mindkét keze szabadon marad a szükséges mozdulatok elvégzésére.

Az Óvilágban a szövőszéknek valamelyik egyszerű – álló vagy fekvő – formáját Melanézia, Ausztrália és Afrika egyes vidékeinek kivételével jóformán mindenütt megtaláljuk, a nyüstös-hajós-lábítós megoldásig azonban csak az európai és egyes ázsiai parasztkultúrák jutottak el. Az Újvilágban Mexikóban, Közép-Amerikában és Peruban találunk szövőszéket, s egy egyszerű típus az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén is felbukkan.

forrás