A földművelés eredetét a gyűjtögetésben kell keresnünk. Amikor egyes indiántörzsek a gyűjtögetett növények körül kiirtják a gyomot, hogy a növény fejlődését elősegítsék, ez már a földművelés, a termelőgazdálkodás felé mutat. Ugyancsak átmenetnek, „előművelésnek” tarthatjuk az észak-amerikai ozsibvé indiánok eljárását is, akik a vadrizs magvait olyan helyen ültetik el, ahol a növény korábban nem termett, továbbá azt az ausztráliai gyakorlatot, hogy a nők kiássák a vadyamot, leszedik róla a gumókat, majd az anyanövényt visszadugják a földbe. Ezekben az esetekben azonban a növény vad „domesztikálatlan” állapotban kerül felhasználásra, nem kultúrnövény, és földművelésről sem beszélhetünk. A földművelés csak akkor kezdődik, amikor a földet megmunkálják, abból a célból, hogy a növény életkörülményeit megjavítsák, számára tervszerűen kiválasztott helyen mintegy mesterséges módon megfelelő életfeltételeket teremtsenek.

A földművelés fejlődésében általában három technikai szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első a talajerő egyszerű kihasználását jelenti, ezért, „talajrablásnak' is nevezik. A második szakaszban már bizonyos eljárásokat alkalmaznak az eróziónak, a talaj pusztulásának a megakadályozására, míg a harmadik szakaszban arra törekszenek, hogy a talajt gazdagítsák, termőerejét növeljék. Európában, a nagy keleti és amerikai magaskultúrákban (Peru, Mexikó) a földművelés már ősidők óta az utolsónak említett technika szerint folyik, egyébként a világ legtöbb területén, ahová ez az eljárás még nem jutott el, főleg az első, ritkábban a második szakasz jellemzi a növénytermesztést.

Technikailag a növénytermesztésnél két alaptípust különböztetünk meg: az egyik az irtásos módszer, mely a „talajrabláson” alapszik, a másik pedig a tulajdonképpeni földművelés, a talajművelés.

Az irtásos technika lényege a következő (tropikus környezetet véve alapul): időről időre az őserdő más és más részén irtják ki a fákat és az aljnövényzetet. A fákat, bokrokat elégetik, esetleg a fákat heverni hagyják, majd a nagyjából megtisztított földbe elültetik a termesztendő növényt. Ez után állandó gyomlálás következik, hogy a buja trópusi vegetáció meg ne fojtsa a fejlődő növényt. A talaj kimerülése után az erdő más részét fogják művelés alá (általában 2–3 év elteltével).

Ásóbotos talajművelés, Új-Guinea

Ennél a technikánál a részletekben számos változattal találkozunk. Előfordul, hogy a ledöntött fák közé ültetik el a növényt, és a talajt fel sem lazítják. Másutt az elégetett fák, cserjék hamuját trágyának használják, a földet hosszú ásóbotokkal fellazítják, esetleg teljesen meg is forgatják. Új-Guinea belsejében például az így előkészített földből kerek, kúp alakú ágyásokat emelnek, és ezekbe ültetik a növényt. Itt egyébként ismerik az öntözést és a zöldtrágyát is: az ágyások alá növényi hulladékot halmoznak.

Irtásos eljárást találunk az észak- és dél-amerikai indiánoknál, Afrika sok területén, Óceániában, továbbá Hátsó-India és Indonézia fejlődésben visszamaradt csoportjainál.

A talajművelésben számos speciális eljárás alakult ki. Az ún. atterrado rendszer esetében a nem elég termékeny vagy mocsaras területre termőföldet hordanak, mesterséges halmokat emelnek. A dél-amerikai Paraguay folyó mocsárvidékén élő indiánok pl. a terméketlen homokdombokat kb. fél méter vastagon mocsári, fekete földréteggel fedik be, és itt termesztik növényeiket. Ilyen technikát alkalmaznak az Észak-Boliviában és az Amazonas torkolatvidékén élő indiánok is. Egyes kutatók szerint az Észak-Amerikai Egyesült Államok területén sokfelé található moundok (halmok) is hasonló célt szolgálhattak. Az atterrado rendszerhez sorolhatjuk a következő, Mexikó mocsaras vidékein ismeretes eljárást is.

A mocsaras, lápos részeken egyes sávokat árkokkal különítettek el egymástól, és az árkok mentén cölöpsort húztak. Az így körülhatárolt, náddal, mocsári növényzettel borított területre iszapot hordtak, és ezen a talajon termesztették a növényeket. Ide tartozik az a mikronéziai technika, melynél a szigetek koralltalajába 20–30 méter hosszú, 10–15 méter széles gödröket ásnak, ebbe növényeket, háztartási hulladékot dobálnak, majd földdel, iszappal töltik ki a gödröt, és ebben a mesterségesen létrehozott talajban termesztik növényeiket.

A mélyítő művelésnél a steril homokot eltávolítják, és addig ásnak, míg nedves, termékeny földrétegre nem bukkannak. Ezen folyik azután a növénytermesztés. Ezt a technikát egyedül Peruból ismerjük.

A kapás és az ekés művelésnél a lényeg a felső földréteg megforgatása. Kapásművelés főleg a szavannás vidékeken található, szemben az erdővidék irtásos gazdálkodásával, melynek a legfontosabb eszköze az ásóbot. Elterjedési területe: egyes óceániai vidékek, Afrikában a Szaharától délre eső tájak, Észak-Amerika egyes vidékei. Kapásműveléssel elsősorban ott találkozunk, ahol ismerik a fémművességet; nem fémből készült kapák csak elvétve fordulnak elő.

Az eke alkalmazása ugrásszerű fejlődést jelent a földművelés technikájában. Igen ritka kivételektől eltekintve eke húzására állati erőt alkalmaznak, használata így mindenütt a nagyállattartáshoz kapcsolódik. Éppen ezért ekés talajművelésnél csaknem mindenütt megtaláljuk a trágyázást is. A szántás célja ilyenkor a talaj megforgatásán kívül a tárgya alászántása.

A kapás és az ekés műveléshez – igen ritkán az irtásoshoz – öntözés is járul. Hegyvidéken teraszok építésével történik az öntözés. Lényege: a hegyoldalon kőfalakat emelnek, a fal és a hegyoldal közötti űrt termőfölddel töltik ki, és erre a területre rendszerint vizet engednek. Indonéziában, Hátsó-Indiában, Dél-Kínában elterjedt földművelési technika. Ilyen teraszokat találunk a prekolumbián Peruban is.

Az öntözéses művelés egyik formája a rizstermesztésnél alkalmazott elárasztás lapos, sík vidékeken. Kínában, Hátsó-India, Indonézia sík területein alkalmazzák. Az öntözésnél (teraszos művelésnél) vagy hegyi patakok vizét hasznosítják, ilyenkor kilométer hosszú vízvezetékrendszert építenek, vagy – sík vidéken – csatornahálózatot létesítenek, melyből valamilyen emelőszerkezettel viszik át a vizet a földekre. Dél-Kínában a lassú folyású vizeknél emberi erővel – kézzel forgatott vagy lábbal taposott – szerkezeteket alkalmaznak, ahol a víz folyása gyorsabb, ott a víz által hajtott vízikerék emeli fel a vizet a kívánt magasságba.

A fenti növénytermesztési földművelési eljárásoknál sok esetben trágyázással is találkozunk. Ez aránylag késői jelenség, és mint említettük, csak az ekés műveléssel, és a nagyállattartással válik általánossá. Az irtásos és a kapás művelésnél csak ritkán fordul elő. Az irtásos művelésnél legfeljebb a fahamut használják trágyaként, s néhol a zöldtrágyát. Speciális eljárást alkalmaznak egyes polinéziai szigeteken, ahol az ültetvényeket kagylóval trágyázzák. A perui indiánok lámatrágyát, egyes észak-amerikai indián törzsek haltrágyát használtak, a prekolumbián Mexikóban és Kínában emberi ürülékkel trágyáztak. Az ekés művelésnél a trágyázás több formáját ismerjük.

A legkezdetlegesebb eljárás, amikor az állatokat a termés betakarítása után az ugaron legeltetik. Már fejlettebb az ún. kosarazás, amelynél a trágyázandó területen naponta más és más részen állítanak fel sövényfalakat és az állatokat ebben a karámban éjszakáztatják. A trágyázás legfejlettebb módja a paraszti kultúrában az istállózó állattartással függ össze, ennél a kellően megérlelt istállótrágyát hordják ki a földre, és szántják be a talajba. A trágyázással kapcsolatban említhetjük meg egyes afrikai törzseknek azt az eljárását, hogy a tök- és dinnyemagot közvetlenül a marhatrágyába ültetik. A növénytermesztéshez, földműveléshez számos eszközt használnak. A legfontosabb munkaeszközök a balta, az ásóbot, a kapa és az eke.

A balta elsősorban olyan területeken fontos, ahol irtásos művelést folytatnak. Óceániában és a prekolumbián Amerikában kőpengéjű baltát használtak, Új-Guineában ma is ezt használják, Afrikában pedig vasbaltát.

Az ásóbot ugyancsak az irtásos földművelés eszköze, s voltaképpen a gyűjtögető gazdálkodás ásóbotjának fejlettebb formája. Egyszerű alakjában két méter hosszúságot is elérő, tűzben keményített hegyű dorong. Alkalmazása úgy történik, hogy több férfi egy sorban áll, ásóbotját egyszerre a földbe döfi, és együttes erővel nagyobb tömböket fordít ki. A tömbök szétverése már női munka, ezt falapátkákkal végzik. A kisebb göröngyöket a gyerekek morzsolják szét puszta kezükkel. Ugyanilyen eszközt használnak ültetésre is, elsősorban ott, ahol a talajt előzetesen nem lazítják fel, hanem csak a dugványok számára fúrnak lyukakat a földbe. Egyébként a megmunkált talajba az ültetés ültetőfákkal, rövid hegyes botocskákkal, keskeny falapátkákkal történik.

A kapa igazi hazája Afrika, főleg a Szaharától délre fekvő területek. Alapformája, mint mindenütt, könyökszerűen hajlott ág. Erre helyezik rá a vasból kovácsolt pengét. A felerősítés két módja ismeretes: tövises és köpüs felerősítés. Az előbbinél a kapafejnek hegyes nyúlványa van, ezt szúrják keresztül a nyél vastagabb felső végén, az utóbbinál a penge kúp alakú, üreges nyúlványrészét húzzák rá a hegyes nyélrészre. Helyenként, így Észak-Amerika keleti részén az indiánok a kapát nagy csigák vagy kagylók héjából készítették, míg a floridai indiánok halcsontból készített kapákat használtak. Egyes mikronéziai szigeteken a kapa fanyélre erősített teknősbékahéj-lap.

Kapaformák, Afrika

A legfontosabb és legtermelékenyebb talajművelő eszköz az eke. Korántsem olyan elterjedt, mint gondolnánk; Európában, Észak-Afrikában, Dél-, Kelet- és Délkelet-Ázsiában találkozunk vele, Amerikába csak európai közvetítéssel jutott el. Kialakulásának történetét – annak ellenére, hogy számos munka foglalkozik ezzel a kérdéssel – még ma sem tudjuk rekonstruálni, annyi azonban bizonyos, hogy az állat által vont eke már az európai bronzkorban feltűnik.

Legkezdetlegesebb formájában erős, végén szögben hajló, vékony fatörzs, melybe szarvként merőlegesen rövid rudat illesztenek. Ázsia sok vidékén még napjainkban is ilyen primitív ekeforma használatos. Már fejlődést jelentett, amikor az ekét két szarvval látták el, és a húzásra szolgáló rudat, a gerendelyt, az eketalpba mélyítették be. A vasművesség elterjedésével a fatalpra vashüvelyt húztak; ez az ún. ekepapucs meggyorsította és termelékenyebbé tette a munkát. Ilyen ekét Egyiptomban és Délnyugat-Ázsiában ma is találhatunk.

Egyszerű faeke, Délnyugat-Ázsia

Az elvetett mag betakarására boronát használnak, mely egyszerű formájában farúdba erősített ágasbogas gallyakból áll (ágborona).

A termés betakarítása két módon történhet. Az egyiknél a növényt gyökeresen kitépik, vagy a gumókat kiszedik, tehát eszközt nem használnak. A másiknál a szárat valamilyen éles szerszámmal vágják el, vagy a növényt kapával, ásóbottal emelik ki. A két módszer alkalmazása sokban függ a betakarítandó terménytől és természetesen az általános termelési, kulturális szinttől is. Előfordul, hogy csak a magot hordozó kalászt vágják le, a szárat pedig állatokkal legeltetik le, vagy beszántják a földbe.

A betakarításra, aratásra szolgáló eszközök közül a legfontosabb a sarló és a kasza. A két eszköz közül a sarló a régebbi, régészeti leletként – fanyélbe illesztett tűzkődarabokkal – már a középső kőkorból (mezolitikum) ismerjük. A fém felfedezése után előbb bronzsarlókat készítettek, majd még időszámításunk előtt kialakultak azok a vasból kovácsolt formák, melyek folyamatosan egész Európában elterjedtek.

A kaszának két változata ismeretes: a rövid nyelű és a hosszú nyelű forma. Az előbbi északi vidékeken, főleg Skandináviában terjedt el, az utóbbi pedig kelet-európai eredetű. Napjainkig fennmaradt, mint a termény betakarításának legfontosabb európai eszköze, és fokozatosan mindenhonnan kiszorította a sarlót, legalábbis a szántóföldi termesztés esetében. Míg a kasza Európán kívül nem található meg, addig a sarló csaknem mindenütt előfordul, ahol szálas növényféleségeket termesztenek. Fő elterjedési területe Afrika és Ázsia, Indonéziában a rizs aratásához egy különleges eszközt, rizsmetsző kést használnak, ezzel szálanként metszik el a rizskalászt.

A betakarítás, aratás után a növénytermesztéshez kapcsolódó következő fontos eljárás a szemnyerés. Ennek három kezdetleges módszere van: a) bottal, cséphadaróval, általában ütéssel, veréssel (cséplés), b) állatokkal történő taposással (nyomtatás), és c) cséplőszánnal, cséplőszekérrel, cséplőhengerrel, cséplőgerendával.

A bottal történő cséplés esetében a földre rétegesen terített gabonát hosszú, hajlékony botokkal ütögetik. Fejlettebb eszköz a cséphadaró: a bot ennél kétrészes, a hosszabb és a kézben tartott bot végéről csuklón forgó rövidebb rész lóg le, ez utóbbi vágódik a gabonára, és veri ki a magvakat. A cséplőasztalnál vagy széknél a kévét kézbe fogva veregetik valamilyen sík laphoz. Ezzel a módszerrel folyik pl. Kínában a rizs cséplése. Ezek a technikák a világon mindenütt megtalálhatók, ahol szemes növényeket termelnek.

A nyomtatásnál megfelelően előkészített területen (szérű) rétegekben helyezik el a gabonát, majd ezen az ágyáson állatokat (szarvasmarha, öszvér, ló) járatnak körben. Ezt az eljárást általában ott alkalmazzák, ahol a földművelés ekés eljárással folyik, tehát nagyállattartás kapcsolódik hozzá. Elsősorban Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában és Délkelet-Európában elterjedt.

Cséplés, Szudán, Afrika

Délnyugat-Ázsiában, Egyiptomban és a Balkánon a cséplést sokfelé cséplőszánnal, cséplőszekérrel, cséplőhengerrel, cséplőgerendával végzik. A cséplőszán több összeerősített, alul tűzkődarabokkal ellátott deszkából áll, melyre súlyt helyeznek, és az ágyáson állati erővel körbevontatnak. A cséplőszekérnél kerekes jármű végzi a cséplést, míg a cséplőgerenda megegyezik a cséplőszánnal, mindössze az a különbség, hogy egyetlen hengeres, háromszögletes tűzkő vagy vaslemezdarabokkal teletűzdelt gerendát húzatnak körbe az ágyáson. Ebbe a csoportba tartozik a cséplőhenger is, mely különösen Kínában elterjedt. Ez csonka kúp alakú kőhenger, melyet öszvérrel, szamárral húznak körbe a gabonán.

A termény tárolása többféleképpen történhet, lényege azonban mindenütt a nedvesség távoltartása, a csírázás megakadályozása és a rágcsáló állatok kizárása. Gyakori eljárás, hogy a terményt földbe vájt vermekben raktározzák, de elterjedtek a felszíni építmények, csűrök, hombárok is. Ezek kőből, fából, téglából, agyagból készülnek, általában szilárd építmények, de ismerünk mozgatható típusokat is (szántalpas hombár). Ott, ahol a termékmennyiség viszonylag jelentéktelen, kivájt fatörzsdarabokat, nagy agyagedényeket használnak a tárolására.

A háziasított állatok száma jóval kisebb, mint a kultúrnövényeké. Az Óvilágban a ló, szamár, szarvasmarha, kecske, juh, disznó, rénszarvas, teve, macska, kutya, yak, vízibivaly, továbbá szárnyasfélék szerepelnek a domesztikált állatok sorában.

Az Újvilágban már kevesebb a háziállat, ami természetes is, mivel a domesztikálható fajták száma is sokkal alacsonyabb. A háziasított állatok közül Peruból a lámát, alpaccát, vicuñát és tengerimalacot, Mexikóban és az Egyesült Államok délnyugati részén a pulykát említhetjük meg. A kutyát egész Amerikában háziállatként tartották. A domesztikáció ideje bizonytalan, a pulyka az időszámításunk utáni VIII. században már megvolt, a láma és a tengerimalac domesztikálására pedig az időszámításunk körüli időkben kerülhetett sor. A kutya jóval régebbi háziállat, és nyilvánvalóan Ázsiából került az amerikai kontinensre.

Az állatdomesztikáció kezdetéről régészeti leletek nyújtanak tájékoztatást. Ezek arra mutatnak, hogy Egyiptomban és Délnyugat-Ázsiában i. e. 3000 körül általánosan elterjedt volt a szarvasmarha, míg juhot és kecskét a Kaszpi-tenger közelében már i. e. 6000 táján tartottak. A háziasítás eredete feltehetően a vadászatra vezethető vissza, arra a gyakorlatra, hogy mozgásképtelenné tett, sebesült állatokat tartottak hústartalékolás céljára, vagy pedig anyjuktól elszakított kicsinyeket neveltek fel.

Valószínű az is, hogy a hajtóvadászat során nem minden karámba került állatot öltek meg azonnal, hanem a szükségletnek megfelelően vágtak belőlük. Hosszabb idő elteltével az állatok megszelídültek, hozzászoktak az ember közelségéhez, és a fogságban szaporodtak. Végül a korábbi vadász állataival együtt elhagyta a körülkerített térséget, a karámot, és nyájával szabadon járt legelőről legelőre. A nyájak, a szelídített állatok számának növekedése hozta létre az állattenyésztő-pásztorkodó életformát, az ún. nomadizmust.

Az első domesztikált állat a kutya volt. A háziasított kutya először a Baltikumon tűnik fel az i. e. 8000 körüli századokban. Valószínű, hogy az északi területeken a farkas-, déli területeken pedig a sakálformákból alakult ki. Feltehető, hogy a kutya magától domesztikálódott, önként csatlakozott az emberhez. Északon szánhúzásra, másutt teherhordásra, nyájőrzésre használják, segít az embernek a vadászatban, s húsát sokfelé (Indonézia, Óceánia) fogyasztják is.

A sertés ugyancsak önként domesztikálódhatott. I. e. 3000 táján már sokfelé feltűnik. A sertés kifejezetten a földművelő népek háziállata, nomadizálásra nem alkalmas.

A mérsékelt égövben a legfontosabb húzóállat a ló. Egész Európában, Ázsia nagy részén és Afrika északi részén Szudánig mindenütt tenyésztik. Amerikába csak a felfedezés utáni időkben jutott el. Ázsiából i. e. 4000 körüli rétegekből kerültek elő a domesztikált ló legrégibb ismert maradványai. Ősformáját a közép-ázsiai vad takiban, vagy az európai tarpánban kell keresnünk.

A szarvasmarha eredete problematikus. Feltételezik, hogy először Délnyugat-Ázsiában, vagy Észak-Afrikában domesztikálták, bizonyos fajtáit, így a zebut és a vízibivalyt pedig Indiában. Domesztikált formáival először i. e. 4000 körül találkozunk, nagyobb mérvű elterjedéséhez azonban csaknem egy évezredre volt szükség. A földműveléshez, mégpedig az ekés műveléshez kapcsolódó állat, de szarvasmarha-nomadizmussal is számolnunk kell. Erre mutat, hogy Kelet-Afrikában hátas és málhásállatként használják, Kelet-Szudánban pedig a tevetartó törzsek mellett szarvasmarhatartó nomád csoportok is élnek.

A teve ősformáját nem ismerjük, vad teve ma nincsen. Domesztikációjának helye és ideje bizonytalan. Egyes feltevések szerint háziasítása Délnyugat-Ázsiában és Északkelet-Afrikában mehetett végbe.

A yak Közép-Ázsia, főleg Tibet fennsíkjain él. Igen régen háziasított állat, sokféleképpen hasznosítható (málházzák, hátalják, tejét, húsát, gyapjúját felhasználják).

A legkésőbb domesztikált állat az Óvilágban a rénszarvas, mely a Lappföldtől a Behring-szorosig az északi erdő- és tundraövezet háziállata. Első adatunk a domesztikált rénre kínai forrásokból az i. e. V. századból származik. Málhás- és húzóállatként hasznosítják, tejét, húsát fogyasztják, helyenként hátalják is. Feltételezik, hogy domesztikálása a ló mintájára történt.

Az állattartás az erre alkalmas területeken, elsősorban a füves sztyeppéken, nomád pásztorkodást alakított ki. A pásztornépek csak kismértékben foglalkoznak földműveléssel, a növényi táplálékot sokszor gyűjtögetéssel, cserekereskedelemmel szerzik meg. A pásztornépek lovat, tevét, rénszarvast, szarvasmarhát, juhot, kecskét tartanak, rendszerint csak egy-két fajtát.

Pásztornépekkel először az eurázsiai területeken találkozunk abban a sztyeppés-sivatagos övezetben, mely Kínától nyugat felé a kelet-európai síkságokig terjed, majd később délnyugati irányban Észak-Afrika nyugati szegélyéig, dél felé pedig a kelet- és dél-afrikai fennsíkokig nyúlik.

A pásztorkodás klasszikus területe a közép-ázsiai sztyeppe vidék, itt a kirgizek és a kazahok jellemzik a tipikus nomád állattartókat. A kazahok a rénszarvas kivételével csaknem minden pásztorkodásra alkalmas állatfajtát legeltetnek. Legfontosabb állatuk a szarvasmarha, a juh és a ló. A lovat hátalják, tejét erjesztve (kumisz) isszák. A szarvasmarha és a teve elsősorban teherhordó állat, de a többi állattal együtt húsát és tejét is hasznosítják. A kazahok gyakran változtatják szálláshelyüket, legelőről legelőre vonulnak. A vándorlás – mint minden pásztornépnél – azonban nem esetleges, hanem tervszerű: általában két végpont – téli és nyári szállás – között húzódik az útvonal. A téli szállások védett folyóvölgyekben vannak– itt elegendő takarmányt is halmoznak fel a téli szűk hónapokra –, míg a nyári szállásukat a nyílt sztyeppén ütik fel. A téli szálláson állandó, szilárd építményeket is találunk.

Afrikában a pásztornépek a Szaharától délre eső területeken főleg szarvasmarhát tartanak. A ló és juh csak másodlagos jelentőségű, egyedül Szudánban jut a ló fontos szerephez. A szarvasmarhát nem annyira a húsa, mint inkább teje és a birtoklásával járó társadalmi rang (tőkevagyon!) miatt tartják. Nem szívesen vágják, az ünnepségektől eltekintve csak sebesült, beteg, vagy végelgyengülésben szenvedő állatot ölnek le. Dél- és Kelet-Afrikában helyenként kettős – pásztorkodó és földművelő – életformával találkozunk. A faluból naponta kihajtják a szarvasmarhát a legelőre – ez férfimunka –, míg a nők a földet művelik.

A Szaharában és Délnyugat-Ázsiában a teve, juh, kecske és a ló a legfontosabb háziállat. A társadalom élete itt is az állatok szükségleteihez igazodik. A csoport állandó tartózkodási helye egy-egy oázis, innen indulnak a megfelelő évszakokban hosszabb legeltetésre. Az oázisokban földművelést is folytatnak, datolyát, gabonát, kölest, olajbogyót termesztenek. A juh és a kecske húsát fogyasztják rendszeresen, a lovat és a tevét mint málhás és hátas állatot hasznosítják, bár Délnyugat-Ázsiában sok helyen ekevonásra, vízhúzásra is használják a tevét.

A pásztornépek csoportjában különleges helyet foglalnak el a rénszarvastenyésztéssel foglalkozó társadalmak, Észak-Európa és Ázsia arktikus és szubarktikus övezetében. A rénszarvast sokféleképpen hasznosítják, sőt helyenként meg is hátalják.

Európában és Észak-Afrikában a pásztorkodásnak egy speciális formája alakult ki, a költözködő (transhumance) pásztorkodás. Így nevezzük azt az állattenyésztési-pásztorkodási technikát, amikor földművelők juh- és kecskenyájai pásztorok vezetésével rendszeresen váltogatják legelőhelyeiket az alpi nyári legelő és az alacsonyabban fekvő téli legelő, tehát eltérő tájtípusok között.

Az élelemszerzés említett módszerei – egyrészt gyűjtögetés, vadászat, halászat, másrészt növénytermesztés, állattenyésztés – két nagy szakaszt alkotnak az emberiség fejlődéstörténetében. E két alapvető élelemszerzési technikához más-más társadalomszervezeti, munkamegosztási, vallási stb. formák kapcsolódnak. A kóborló, gyűjtögető társadalmaknál a társadalom legnagyobb egysége a horda.

Állandó településeik általában nincsenek. Használati tárgyaikat a természet nyújtotta anyagokból készítik, kőből, csontból, kagylóból, fából stb. A munkamegosztás nem és kor szerinti, ipari tevékenységről, elkülönült kézművességről még nem beszélhetünk. Nagyobb társadalmi egységekkel (nemzetség, törzs), fejlettebb anyagi kultúrával csak ott találkozunk, ahol a természeti feltételek lehetővé tették, hogy a társadalom egy-egy, nagy számban előforduló növény- vagy állatfajta gyűjtögetésére, ill. vadászatára specializálódjék, és így félig-meddig letelepült életmódot alakítson ki. Az ilyen társadalmak azonban kivételes jelenségek, és a gyűjtögető életmódot folytató csoportok túlnyomó többségét nem jellemzik.

A növénytermesztés és az állattenyésztés – tehát a termelő technikák – megjelenésével forradalmi változás megy végbe. A természettől való függés csökken, a termékmennyiség növekszik, ennek következtében a társadalmi munkamegosztás tovább tagolódik, az anyagi kultúra javai gyarapodnak, az egyes csoportok között rendszeresebb az érintkezés. A társadalomszervezetben fontos funkciót tölt be a falujellegű település és a törzs. A fémművesség megjelenése a fejlődés menetét meggyorsítja. A termelékenység emelkedése, a termékmennyiség növekedése további specializálódást tesz lehetővé, jobb hatásfokú szerszámok, eszközök tűnnek fel.

Ahol a termelési folyamatban az emberi munkaerő mellett az állat izomerejét is hasznosítják, és ezzel a termelést magasabb szintre emelik (állattal vontatott ekével például), ott már városias települések jelennek meg olyan lakossággal, mely nem vesz részt közvetlenül az élelemtermelésben, hanem iparral, kereskedelemmel foglalkozik. Egyre nagyobb gazdasági-társadalmi egységek alakulnak ki, a vérségi kötelékeken alapuló falusi, törzsi közösségek felbomlanak, és kialakul a falusi élelemtermelést és a városi iparokat egyetlen szervezetbe egyesítő, területi kapcsolatokon felépülő állam. E fejlődés során a társadalom belső szerkezete is megváltozik, a korábbi közösségi tulajdon fokozatosan magántulajdonná alakul át, s létrejön az osztálytársadalom.

forrás