A fémek felhasználásával fontos szakasz kezdődött az emberiség fejlődésében. A fémek előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek: erősek, olvaszthatók, megfelelő formájúra kovácsolhatók és önthetők, keverésükkel pedig ötvözetek készíthetők. A fémeszközök emelték a termelékenységet, jobb és gyorsabb munkavégzést tettek lehetővé.

A fémek használatára csak lassan és későn jöttek rá. Ennek okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy viszonylag nehezen megszerezhetők. Az arany és a vörösréz kivételével szinte sohasem fordulnak elő tisztán, hanem különféle ércekből kell bonyolult technikai eljárásokkal kivonni a fémet. Ezért a legrégebben használt fém a meteorvas, a réz és az arany. Észak-Amerikában a természetes réz rögökben fordul elő, és hidegen kalapálható. Az eszkimók és az indiánok fel is használják, kalapálással különféle eszközöket készítenek belőle, s ezekkel cserekereskedelmet is folytatnak. Jellemző, hogy az eszkimók egyik csoportját a nagyarányú rézfeldolgozás miatt réz-eszkimóknak nevezik.

Kezdetben kőeszközökkel együtt fordulnak elő, és a drága fémet csak speciális fegyverek, ékszerek készítésére használják, a mindennapi munka végzésére inkább kőeszközök szolgálnak. A mexikói, yucatáni mayák például, bár ismerték a bronzot, templomaik hatalmas kőtömbjeit kővésővel és kőkalapáccsal munkálták meg.

Tulajdonképpeni fémművességről csak akkor beszélhetünk, amikor kialakul az olvasztás technikája és ehhez kapcsolódva az ötvözési, kovácsolási és öntési eljárások. Ezek a technikák meglehetősen későn jelentek meg az emberiség történelmében; az első olvasztás feltehetőleg az i. e. IV. évezredben mehetett végbe a Kárpát-medencében.

A kovács itt sokszor varázslóként, isteni titkok birtokosaként tevékenykedik, ami azzal magyarázható, hogy a vas olvasztásához számos szertartás, mágikus eljárás stb. kapcsolódik, és a vas „papja”, a kovács ennek megfelelően szorosabb kapcsolatban áll a természetfölötti erőkkel, mint bárki más a közösségből.

A réz Amerikában az időszámításunk utáni első évezredben tűnik csak fel, az Óvilágban azonban már jóval régebben ismerték. A Sínai-félsziget rézbányáinak művelését, pl. az i. e. IV. évezredben kezdték meg. A réz általában mindenütt megelőzte a bronz használatát, és még a bronzkorban is sokáig használtak – kőeszközök mellett – réztárgyakat.

A rezet a bronz váltotta fel, a réz és az ón ötvözete. A rezet 10–12 százalék ónnal keverték, s ez által olyan ötvözetet kaptak, mely keményebb, mint a réz, ugyanakkor ennek 1000 fokos olvadási hőjével szemben már 900 fokon olvad, könnyebben önthető, és öntéskor nem hólyagosodik. A bronzművesség – a rézművességhez hasonlóan – Délnyugat-Ázsiában alakulhatott ki, az i. e. IV. évezredben; Egyiptomban és Mezopotámiában i. e. 3100 körül már használták a bronzot. Közép-Európába i. e. 1900–1800 körül juthatott el, míg a Távol-Keleten, Kínában az i. e. II. évezred derekától az i. e. I. évezred derekáig tartott a bronzkor. Az amerikai indiánok közül bronzot a prekolumbián (Kolumbusz előtti) időkben csak a perui és bolíviai indiánok, továbbá a mexikói aztékok használtak. A bronz a mindennapi életben nem terjedt el különösebben, az arany és az ezüst megmunkálásában az indiánok viszont művészi tökélyre tettek szert. Afrikában a bronzkorszak teljesen hiányzik, a kőkorszakot itt közvetlenül a vaskorszak váltotta fel. Egyedül Nyugat-Afrika néhány területén találkozunk bronzművességgel, a bronz azonban a Földközi-tenger vidékéről jutott el meglehetősen késői időkben ezekre a területekre. A nyugat-afrikai bronzművesség (középpontja a nigériai Benin) mindenesetre csak az időszámításunk utáni XIII. századig követhető nyomon.

Annak ellenére, hogy a vasércet könnyebb redukálni, mint a réztartalmú érceket (kiolvasztásához is alacsonyabb hőfok, csupán 700-800 fok szükséges), a vas később jelent meg, mint a bronz. Első előfordulása i. e. 1400 körül szintén Délnyugat-Ázsia területe. 1400 után gyorsan elterjedt az Óvilágban, Közép-Európában 800 körül bukkant fel, Kínában pedig i. e. 700 körül jött használatba.

Afrikában, mint említettük, mindjárt a kő után jelent meg, és nagy múltra tekint vissza. Az afrikai vasművesség eredete azonban vitatott. Egyes vélemények szerint az afrikai vasművesség helyi fejlemény, ez azonban nem bizonyított. Valószínűbb, hogy az afrikai vas is Délnyugat-Ázsiából származik. Ezt igazolná az, hogy a legrégibb ismert lelet a núbiai Meroeből, az i. e. 700 körüli időkből származik. De vannak olyan feltevések is, hogy a vas viszonylag későn jelentkezik Afrikában, itt is először a keleti partvidéken, ahol arábiai és indiai kapcsolatokra gondolhatunk.

Délnyugat-Ázsiából jutott el a vas Indiába, ahol i. e. 1000 körül találjuk meg, és innen terjedhetett el az időszámításunk körüli időkben Indonéziába is. Érdekes, hogy Indonéziában a vas a bronzzal együtt jelenik meg (ezért itt bronz-vaskorról beszélünk). A korai időkben Indonéziában azonban nem ismerték a vasérc olvasztását, csak a kovácsolást, a nyersanyagot kereskedelmi úton szerezték meg fejlettebb technikájú társadalmaktól. Ilyenfajta kapcsolatra vannak mai példák is: a kongói pigmeusok pl. vaseszközeiket cserével szerzik meg, a vasművességet egyáltalán nem ismerik. Mind a vaseszközök, mind a vasművesség ismeretlen volt Amerikában a felfedezés időpontjában, Ausztráliában és Óceániában pedig csak a XIX. században ismerkedtek meg vele, önálló vasművesség az őslakosság körében egyik területen sem alakult ki.

A fémtechnika első szakasza magának a fémnek, illetve a fémet tartalmazó anyagnak a megszerzése. Ennek általában három módja ismeretes:

a) A föld felszínén található természetes fém begyűjtése a legegyszerűbb eljárás. Rezet és meteorvasat szoktak gyűjteni ily módon. Természetes, hogy ez a fémszerzési mód csak ott ismeretes, ahol a fém szabadon fordul elő a föld felszínén.

b) Ahol a fém vagy érc folyóhomokban vagy más üledékben lerakódik, ott vízzel kimossák, vagy valamely más eljárással tisztítják meg a fölösleges anyagoktól. Ezt a módszert elsősorban az aranynál alkalmazzák, de ónkövet, néha még vasércet is szereznek ily módon.

c) A legfejlettebb és egyúttal a legelterjedtebb módszer a bányászat, mely mind fém-, mind ércnyerésnél alkalmazható. Sok területen, így pl. Afrikában és Amerikában a jelenlegi bányákban már ősidők óta termelnek ércet. A bányászat bonyolultabb technikai eljárásokat igényel, mint az előbbi két módszer. Eszközanyaga mindamellett kezdetleges, sokszor véső és kalapács is elegendő az érc fejtéséhez. Vannak adataink arra, hogy a kőzet megrepesztéséhez, mállasztásához tüzet és vizet használtak, a forró követ hideg vízzel öntötték le, hogy a keletkezett repedések nyomán a fejtés munkája könnyebb legyen.

A fém megmunkálásához jóval több technikai ismeretre van szükség, mint a kőnél. E technikák: az olvasztás, azaz a tiszta fém kivonása az ércből; az ötvözés, azaz a különböző fémek vegyítése; a kovácsolás és az öntés, mellyel a fémből megfelelő formájú eszközöket és tárgyakat készítenek.

Az említett munkák elvégzéséhez elsősorban kemencékre, gödrökre, tégelyekre stb. van szükség, hogy megteremtsék az ércolvasztáshoz, továbbá a kovácsoláshoz és öntéshez nélkülözhetetlen hőt. A végső formaadáshoz végül kalapács, üllő, fogó, öntőtégely, öntőformák és más speciális szerszámok is szükségesek.

Kovácsszerszámok, Afrika: a) ár; b) kalapács; c) hidegvágó; d) fogó; e) formázó; f) dróthúzó szerszám

A fémművesség első technikája kétségtelenül a természetes fém többnyire kőeszközzel, hidegen történő kalapálása volt. Valószínű, hogy a véletlen – a fém tűzbe kerülése – adta meg az indítékot az első olvasztáshoz. Ezt kezdetben réznél, aranynál és ezüstnél alkalmazták, és e fémből megfelelő formák segítségével különböző tárgyakat, főleg ékszereket öntöttek. A perui indiánok pl. öntötték finom arany és ezüst dísztárgyaikat.

Kohó, Afrika

A legfejlettebb öntési eljárás kétségtelenül a viaszveszejtő technika (cire perdue). Ennél az öntésre kerülő tárgyakat előbb viaszból kiformálják, majd a modellt agyagborítással veszik körül. Az agyagburkolaton néhány nyílást hagynak, majd kiégetik. A hő hatására a viasz megolvad, a nyílásokon kifolyik, és ezzel kész az öntőminta. Ebbe öntik az olvasztott fémet, mely megszilárdulva a kívánt formát veszi fel. Ezzel az eljárással készítették a nyugat-afrikai Beninben a bronzszobrokat és a domborműveket.

Az olvasztáshoz, öntéshez, kovácsoláshoz – mint említettük – megfelelő hőre van szükség. Olvasztókemencét az egyszerű népeknél ritkán találunk. Gyakoribb, hogy nyitott gödrökben fával vagy faszénnel olvasztják ki a fémet az ércből. Az így keletkezett hő nem elég magas ahhoz, hogy a tulajdonképpeni olvadás végbemenjen, a vas csak iszapszerű lesz. Salakkal kevert alaktalan göröngyöket alkot, melyeket kitartó kalapálással tisztítanak meg.

A fémszemcséket egybekovácsolják, és a széntartalmat a vas utólagos hevítésével szabályozzák. Afrikában és Indonéziában sokhelyütt már kohókkal is találkozunk, ezek olykor a négy méter magasságot is elérik. Faluk agyagból készült, néha kúp alakúak, néha halom formájúak. Falukat kívül-belül gondosan lesimítják. E kohókhoz Afrikában sokszor, Indonéziában pedig mindig fújtatókat kapcsolnak, fűtésükhöz pedig faszenet használnak. Ahol nincsen fújtató, ott a kohót magaslatra, hegygerincre építik, hogy az erős szél megfelelő huzatot biztosítson.

Fújtatóformák: a) fából, Indonézia; b) fából és bőrből, Afrika

A fújtatónak három fő típusát ismerjük. A tömlős fújtató kecske, birka vagy más állat bőréből készül. A lenyúzott bőr három lábát összekötik, a negyedik pedig kétlyukú fában folytatódik. A tömlőre faléc van erősítve, ezzel emelik fel és nyomják le. Két tömlőt kapcsolnak össze, oly módon, hogy kivezető csövük közös legyen, s a tömlőkkel felváltva fújtatnak. Ilyen fújtatókat ismerünk Kelet-Afrikából, Szudánból, Nyugat- és Közép-Ázsiából és Szibériából.

Az edényes fújtatók a következőképpen készülnek: két, fából vagy agyagból készült, hengeres edény felső peremére lazán bőrt erősítenek, közepén vékony pálcikával. A két edénynek közös kivezető csöve van. A fújtatáskor felváltva hol az egyik, hol a másik edényről emelik fel, illetve nyomják le a bőrt. Ez a típus főleg Afrikában elterjedt. A dugattyús fújtató két függőleges vagy fekvő bambuszcsőből vagy kifúrt fából áll, a csövekben dugattyú mozog ide-oda. A levegő közös kivezető csövön keresztül áramlik a tűzhöz. A dugattyús fújtatót Dél- és Délkelet-Ázsiából ismerjük.

A fémművesség, ezen belül is a vasművesség feltalálása és széleskörű alkalmazása nagy lépést jelentett a társadalom és a kultúra fejlődésében. A kőkori szinten élő csoportok vagy kóborló, gyűjtögető-zsákmányoló életmódot folytatnak, vagy kis, elzárt közösségekben, faluszerű településeken élnek, mint kezdetleges, ásóbotos földművelők. Kereskedelmi kapcsolataik alig vannak, és csak ritkán találkozunk specializált iparosokkal. A fémművességgel ez a kép megváltozik. A fémeknek, a kővel ellentétben, sokkal korlátozottabb az elterjedésük, és a fém használata ösztönzőleg hat mind a nyersanyaggal, mind a késztermékkel folytatott kereskedelemre. A kereskedelmi tevékenység során egyre távolibb vidékek kerülnek egymással – közvetett vagy közvetlen – kapcsolatba, ez lehetővé teszi a kulturális javak kicserélődését, és ez új termékek, eljárások, szokások stb. megismerésével a társadalmi munkamegosztást is fejleszti, részint azzal, hogy komplex technikai műveletek elvégzésére specializálódnak egyes csoportok, részint pedig azzal, hogy a magasabb termelékenység következményeként a lakosság földművelő és iparűző csoportokra különül.

A kelet-afrikai kikuyuknál pl. a vasművesség két specializált foglalkozást fejlesztett ki: vannak, akik minden idejüket az ércgyűjtésre és az érc olvasztására fordítják, míg mások a vasból eszközöket, használati- és dísztárgyakat kovácsolnak. Ez már belső kereskedelmet is feltételez: az olvasztók eladják a nyersvasat a kovácsoknak, ezek pedig a készterméket bocsátják áruba. Ismerünk afrikai törzseket, melyeknél a kovácsok, vasművesek kasztszerű társadalmi réteget alkotnak, és különös módon – munkájuk nagy társadalmi fontossága ellenére – megvetett, lenézett csoportnak számítanak. Más afrikai csoportoknál viszont éppen ellenkezőleg: a kovácsok köztiszteletben állnak, a falu életében vezető szerepet játszanak, és a társadalmi ranglétra felső fokán foglalnak helyet.

forrás