A tartók éppolyan általánosan elterjedtek, és éppannyira az élet alapvető fontosságú kellékei közé tartoznak, mint a vágásra szolgáló eszközök vagy a tűzgyújtási technikák. Nincsen olyan társadalom, melynél ne találnánk tartókat. Néhány csoportnál, így pl. a közép-ausztráliai arandáknál csak kevés, egész kezdetleges tartóra bukkanunk: fából vájt, fakéregből hasított edényekre és növényi rostokból, vékony vesszőkből font kosarakra. Ugyanakkor más csoportok, például a kulturálisan nem sokkal magasabb szinten álló kaliforniai indiánok művészien fonott kosarakat használnak, a polinéziai és melanéziai szigetekről pedig szépen faragott, tetszetős formájú fatálakat ismerünk, nem is szólva az agyagból és fémből készült tartók főleg Afrikában és Dél-Ázsiában ismert különféle típusairól.

 

A tartók elsősorban élelem és tárgyak raktározására és szállítására szolgálnak, de használják őket folyadékok és pépszerű táplálékok főzésére is. Főzésre ugyanis nemcsak éghetetlen tartókat lehet használni. A kaliforniai indiánok pl. sűrűszövésű, vizet át nem engedő kosarakban főznek oly módon, hogy a folyadékba forró köveket dobnak. Ugyanilyen eljárással főznek faedényeikben az északnyugat-amerikai indiánok, bőrtartóikban a síksági indiánok. Másutt bambuszcsöveket használnak a főzésre vagy az említett eljárással, vagy oly módon, hogy a bambuszcsövet parázs fölé helyezik.

 

Tartókban történik a tartósított ételek raktározása is. A síksági indiánok pl. a szárított húst porrá törik, és zsírral keverve bőrzsákban tartják.

A tartókat nagyjából két csoportra oszthatjuk: vannak egyszerű tartók, melyeket úgy használnak, ahogyan a természetben találják őket (esetleg igen kis mértékű átalakítással); és vannak megmunkált tartók melyek készítése már megfelelő technikai eljárásokhoz kapcsolódik. Az utóbbiakat anyaguk szerint fa-, bőr-, rost-, vessző-, agyag- és fémtartókként osztályozhatjuk.

 

A legegyszerűbb tartó, mely semmiféle további munkát nem igényel, a nagy kagylók héja. Mindenütt használják, ahol csak előfordul. A Tűzföldön élő ona indiánoknak pl. jóformán csak kagylótartóik vannak, ebben főznek is a már említett kőforrósítós eljárással.

 

Másik egyszerű tartó a falevél. A kongói pigmeusok gyűjtögető útjaikon nagy leveleket tövissel összetűznek, és ezekbe rakják az összegyűjtött lárvákat. Hasonló természetes tartó a tök, melyet vad állapotban sokfelé megtalálunk. Ez már bizonyos megmunkálást igényel, mégha ez nem is több, mint a belső puha rész kivájása. Elsősorban folyadékot tartanak benne, félbe vágva pedig ivóedényként, merítőként, tányérként is használják. Külső felülete jól díszíthető, a motívumokat égetik vagy karcolják rá. A töktartó Afrikában, Amerikában és Óceániában egyaránt honos.

Ugyancsak sokfelé elterjedt a kéregtartók használata. A fáról lehántott kérget négy helyen bevágják, az így keletkezett lapokat felhajtják és széleiken összetűzik vagy felvarrják. Ilyen tartókat találunk az ausztráliaiaknál, a kanadai indiánoknál és egyes szibériai népeknél.

 

A mérsékelt égöv alatt főleg a nyírfa kérge szolgáltat megfelelő nyersanyagot. Vannak egyszerű tartók, melyeknek igen korlátozott az elterjedése; ilyenként említhetjük meg pl. a délnyugat-afrikai busmanok strucctojás-tartóit. Tropikus területen, különösen Délkelet-Ázsiában, Indonéziában és Óceániában sokhelyütt a bambuszt használják víztartóként, olykor főznek is benne. Kisebb, dugóval ellátott bambuszcsöveket apróbb tárgyak, horgok, festék stb. tárolására használnak. Új-Guineában a férfiak és a nők mindig visznek magukkal bambuszcsövet, s az útközben talált lárvákat, kisebb állatokat stb. ezekben szállítják haza.

 

Egyszerű tartók készülhetnek kőből, bőrből és fából is. Az eszkimók a puha steatitból (zsírkőből) faragnak tartókat, edényeket maguknak. A bőrtartók a vadász- és pásztornépeknél játszanak fontos szerepet, mivel hajlékonyságuk megóvja őket a vándorutakon az eltörés veszélyétől. Ha a lenyúzott állatbőrt a lábainál és a fejénél elkötik, egyszerű és kitűnően használható tartóra tesznek szert.

 

Másutt, pl. egyes észak-ázsiai népeknél a rénszarvas gyomrából készítenek tartókat. Bőrtartókat Dél-Amerika, Ázsia és Afrika számos vidékéről ismerünk, de megtaláljuk a magyar népi kultúrában is (pl. „kostök-zacskó” stb.). A világon szinte mindenütt megtaláljuk a fából vájt tartókat. Ahol kőszerszámokat használnak, ott előbb égetik a fát, és a megszenesedett részeket rétegenként kaparják ki.

 

Sokkal ritkábbak az összetett fatartók; ilyeneket a parasztkultúrákon kívül jóformán csak az északnyugat-amerikai indiánoktól ismerünk. Itt a ládaszerű tartókat deszkából állították össze. Deszkára úgy tettek szert, hogy a fa hasadási irányának ismeretében a kidöntött fatörzs megfelelő helyeire ékeket vertek, és a lehasított deszkát egyenletesre simították, ezekhez a munkákhoz kő- vagy szarveszközöket használtak. A deszkákat varrással erősítették össze: a deszkák peremén egy sor lyukat fúrtak, és a lyukakon áthúzott rost- vagy háncscsíkokkal illesztették őket egymáshoz. Ilyen „varrást” alkalmaztak egyébként, a deszkákból összerótt csónakoknál is. A ládákat sokféle célra használták, elsősorban tárgyak, élelem tárolására, de folyadékot is lehetett tartani bennük, sőt főzni is. Ilyenkor a deszkákat érintkezési felületükön vizet át nem eresztő anyaggal tapasztották be.

 

 

Kosárfonás spirális (szakajtó) technikával

 

Az összetett fatartók már átvezetnek a megmunkált tartókhoz. Ezek között a fonott tartók a legelterjedtebbek. A fonott edények, tartók készítésével mindenütt találkozunk, ahol megvannak ennek a természeti feltételei. A kosárfonásnak két alaptechnikája van, az egyik a spirális technika, a másik a tulajdonképpeni fonás. Mindkét technika sokfelé előfordul, nem ritkán egymás mellett is.

 

 

Egyszerű kosárfonási technika egymás alatt átbújtatott gyékénycsíkokkal

 

A spirális technikánál a nyersanyagot – vékony rostokat – hurkaszerűen összetekerik, a hurkákat lapos növényi szálakkal keményre húzzák, majd a hurkákból spirálisan felépítik a tartó testét. Az egyes hurkákat rostzsinórral rögzítik egymáshoz. Ilyen eljárással készülnek pl. Magyarországon a szakajtók. De nemcsak összetekert puha rostból, hanem hajlékony, vékony vesszőből is lehet ily módon tartót, edényt, tálat készíteni, ezeket díszíteni is lehet, a díszítés mintája az eltérő színű vessződarabok váltakozásából adódik.

 

A tulajdonképpeni fonásnál egy sor különféle, de lényegében azonos megoldással találkozunk. (Pontosabb lenne „kosárszövésről” beszélni, hiszen az eljárás végeredményben egyező) Az egyik technikánál mind a lánc, mind a vetülék lapos egyenlő vastagságú és szélességű gyékénycsík. Ezeket egymásra merőlegesen egyiket a másik fölött, illetve alatt átbújtatják, amikből – különösen ha eltérő színű csíkokat alkalmaznak – sakktáblaszerű minta keletkezik. Változatosabb a minta, ha pl. a csíkokat úgy kapcsolják össze, hogy felváltva két vagy több csík fölött és alatt húzzák át őket stb.

 

 

 

Egyszerű kosárfonási technika: a merev szálakat hajlékony vesszők rögzítik

 

Ha gyékénycsík helyett hengeres vesszőt alkalmaznak, akkor is követhetik ugyanezt a technikát: a vesszőket egymás fölött és alatt bújtatják át. Ennek a technikának számos változata van; így pl. a láncként szereplő merev vesszőket rostanyaggal erősítik össze, vagy a merev vesszőket rácsszerűen egymásra helyezik, és a rácsot kötik egymáshoz a vesszők metszőpontjain stb. A legszebb fonott tartókat – változatos technikákkal – a kaliforniai indiánok, az Észak-Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén élő indiánok és a borneói dajakok készítik. A kosarak díszítettek, a mintákat a különböző színűre festett vesszők elhelyezkedése alkotja, de nem ismeretlen az az eljárás sem, amelynél a mintát utólag festik rá a kész tartó külső és belső oldalára.

 

Míg kosarakkal a kóborló, nomád életmódot folytató csoportoknál is találkozunk, addig az agyagból készült edények, tartók használata már a letelepedett életmódot folytató, földművelő társadalmakhoz kapcsolódik. Valószínű, hogy az agyagművesség a neolitikum kezdetén a földműveléssel egy időben alakult ki. Ismerünk olyan nomadizáló csoportokat, melyeknél van kerámia – ilyenek pl. a nyugati eszkimók, továbbá a navaho és apacs indiánok az Egyesült Államokban –, és tudunk letelepedett, földművelő társadalmakról, melyeknél nincsen kerámia – ilyenek pl. a polinéziaiak –, de ez előbbi megállapításunk általános érvényét nem befolyásolja, mivel az agyagedények nem ismerése földművelőknél a legtöbb esetben a szükséges nyersanyag hiányának a következménye.

 

Az agyagművességet nem egy kutató a kosárfonásból származtatja: a kosár falát agyaggal bevonják, s égetéskor a kosárváz eltűnik. Mikor azután elegendő ügyességre tesznek szert, a vázat elhagyják, és csak agyagból készítik az edényt. Ez az eredeztetés azonban nem mindenütt állja meg a helyét. Bár a föld különböző részeiről sok, belül agyaggal vagy más vizet át nem engedő anyaggal bevont kosarat ismerünk (ilyeneket találunk pl. Kelet-Afrikában), és a régészeti leletek között is sok az olyan agyagedény, melyen a gyékény vagy a vessző lenyomata és mintázata világosan felismerhető, ugyanakkor másutt az agyagedények nem fonott, hanem bőrből készült, elő mintákra vezethetők vissza, és nem egy helyen félreismerhetetlen a tökedények, gyümölcshéj-edények befolyása az edényformák alakulására. Nem a kosárfonás tehát az egyedüli technika, mely indítékot és ötletet adhatott az agyagedények készítésére.

 

Az agyagművesség következő alaptechnikáit ismerjük:

 

 

 

Agyagedény készítése spirális technikával, Észak-Amerika

 

a) Kosár, bőredény, gyümölcshéj vagy tök agyaggal történő bevonása, betapasztása. Aránylag ritka.

 

b) Spirális technika. Ennél 20-40 cm hosszúságú hurkákat gyúrnak az agyagból, és ezekből építik fel az edényt. Gyakori, hogy az edény fenékrészét előbb kézzel megformálják, és erre rakják fel sorjában az agyaghurkákat. A spirális technikán belül kétféle eljárást különböztetünk meg: az egyik a gyűrűs módszer, melynél a hurkák pontosan olyan hosszúak, mint az edény kerülete, az edényt tehát egymásra rakott gyűrűkből építik fel. A tulajdonképpeni spirális technikánál a gyűrű a következő sorban folytatódik, az edény felépítése tehát csavarmenetszerűen megy végbe. Miután a fazekas az agyaghurkát ráhelyezte a már felrakott hurkákra, lenyomkodja, az érintkező részt kívül-belül megnedvesíti, hogy a hurkák szilárdan egymáshoz tapadjanak. Amikor azután az edényt ezzel a módszerrel felépítették, a hurkákat összedolgozzák oly módon, hogy belül lapos kavicsot helyeznek a fal megfelelő részére, és kívül lapos falapátkával simára veregetik az egyenetlen felületet.

 

A simítás belül durvább, és a technika így a kész edényen is felismerhető. Vannak népek, melyek a külső fal egyenetlenségeit egyáltalán nem tüntetik el. Az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részén élő pueblo indiánok pl. változatlanul hagyják az edény külső falát, mint mondják: részint díszítésként, részint pedig azért, hogy az edény ne csússzék ki könnyen a kézből. Ez a technika a világon sokfelé megtalálható, a múltban Európában is ismerték. Napjainkban a dániai Yütland vidékén ma is ezzel az eljárással készítik a fazekasok fekete edényeiket.

 

c) Veregető technika. Ennél az eljárásnál egyetlen agyagtömbből formálják ki veregetéssel az edényt. A leggyakoribb eljárás a következő: a megfelelő nagyságú agyagdarabot a fazekas egyik öklére helyezi, majd forgatni kezdi, s közben az agyagrögöt lefelé nyomja. A nyomás és forgatás hatására az ököl bemélyed az agyagdarabba, és belül egyre táguló üreg keletkezik. Miután így bizonyos falvastagságot már elértek, és az edény formája durván kirajzolódott, rátérnek a fal vékonyítására: kívül lapos fadarabbal veregetik az edény falát, belül pedig lapos kaviccsal ellen tartanak. Közben az agyagot állandóan nedvesítik, hogy ki ne száradjon és könnyen lehessen formálni. Ez az eljárás is sokfelé megtalálható: Új Guineában pl. a spirális eljárással együtt fordul elő. Általában későbbi és fejlettebb technikának tartják, bár ez a felfogás erősen vitatott.

 

A veregető eljárás egyik válfaja, amikor a laposra gyúrt agyaglapot kész edényre helyezik, és ezen végzik el a veregetés munkáját. Ezzel a módszerrel – az alapnak megfelelően – addig formálják az edényt, míg az befelé nem kezd hajolni, ekkor leveszik a mintáról, és az edény felső részét spirális technikával készítik el. Ez az eljárás főleg Afrikából ismeretes.

 

d) Öntőformával történő agyagtárgy-készítés. Ez olyan társadalmak technikája, ahol a korongot még nem ismerik, de agyagtárgyakat nagy mennyiségben állítanak elő. Peruban és Mexikóban pl. ilyen eljárással készítettek dísztárgyakat, kis istenszobrokat stb. Ez a technika mindenesetre a művészi hanyatlás jele, és már az árutermelésre utal.

 

e) Korongolás. A korong igen ősi találmány. Mezopotámiából i. e. 4000 körül már korongolt edényeket ismerünk, és Délnyugat-Ázsiában 3000 körül általánosan elterjedt a fazekaskorong. Közép-Európába a keltákkal jutott el, a Földközi-tenger vidékén pedig a rómaiak honosították meg. Az Újvilágban a felfedezés idején sehol sem ismerték, és ismeretlen volt Afrikában a Szaharától délre eső területeken, továbbá Óceániában és Ausztráliában is.

 

 

 

Indiai fazekas kézzel forgatott korongja

 

A korong ősének azt a falapot kell tartanunk, melyet a kézzel formált edény alá tesznek. A Yucatán félszigeten élő mayáknál pl. az edényt készítő asszony jobb kezével a falapot forgatja, és bal kezével formálja az edényt. Kézzel forgatott egyszerű korongokkal ma is sokfelé találkozunk, Európában Bretagneban, Ázsiában pedig Indiában. Itt a falusi fazekas kezével forgatja a korongot, mely többnyire alátámasztott, küllős kerék, közepén falappal az agyagtömb számára. A kerék előtt guggol a fazekas, hajtja a kereket, és formálja az edényt. Sokkal elterjedtebb a lábbal hajtott fazekaskorong, ezen gyorsabban és művészibben lehet edényt készíteni, mivel a kézműves mindkét kezét szabadon használhatja a szükséges műveletek elvégzéséhez.

 

Az agyagművesség megfelelő anyagismeretet és viszonylag fejlett technikai eljárásokat igényel. Nem minden anyag felel meg az edénykészítés céljaira. Ha túl finom és egyenletes, akkor az ujjakra tapad, a munkát megnehezíti, és égetéskor könnyen megreped. Ezért homokkal, szecskával, őrölt csiga- vagy kagylóhéjjal, esetleg régi agyagedény szétmorzsolt anyagával szokták az agyagot keverni, melyet a formálás munkájának megkezdése előtt megfelelően meggyúrnak, megtaposnak.

 

 

A kiformált edényt előbb szellős helyen szárítják, majd kiégetik. Égetéskor az agyagban levő víz eltávozik, az agyag elveszti rugalmasságát és porózussá válik. Az égetés kezdetleges módszere, amikor a kiszárított edényeket könnyen égő anyaggal, száraz levelekkel, gallyakkal stb. befedik, és ezt meggyújtják. Ez az égetés azonban meglehetősen tökéletlen. Fejlettebb az az eljárás, amikor az edényeket feltornyozzák, rétegesen egymás fölé rakják, és az egészet tőzeggel vagy más hasonló anyaggal lefedik. Ha jó a huzat, a hőmérséklet ebben a kezdetleges kemencében olyan magasra emelkedik, hogy az agyagszemcsék összesalakozódnak, és a porozitás megszűnik. Ehhez mintegy 700–750 fokos hőmérsékletre van szükség. Fejlettebb a kemencében történő égetés. A kemence általában pelyvával kevert sárból, agyagból, téglából épül, s többnyire kúp-, ritkábban félhenger alakú. Dél-Kínában pl. az agyagtárgyakat, edényeket 20–25 méter hosszú, félhenger formájú, dombra ferdén felfutó kemencékben égetik. A kényesebb tárgyakat külön tégelyekbe helyezik.

 

A kemence ilyen elhelyezése jó huzatot biztosít, és egyszerre hatalmas mennyiségű edényt, agyagtárgyat lehet benne kiégetni. Ha azt akarják, hogy az edény fekete színt kapjon, az égetés megszűnte után lezárják a kemence nyílásait, és a keletkező gőztől és koromtól az edény megfeketedik. Ezzel az eljárással készítették a perui partvidék szép fekete edényeit is. Magyarországon ma főleg Nádudvaron és Mohácson készítenek fekete cserepet.

 

Az égetés nemcsak nagy szakértelmet és gondosságot, hanem szerencsét is kíván; a véletlen sokszor hetek munkáját teszi tönkre. Éppen ezért az edények égetéséhez számos vallási-mágikus szabály kapcsolódik. Az Amazonas vidékén pl. az asszonyok félreeső kunyhóban élnek az edénykészítés idején, másutt a munka egyes szakaszaihoz csak megfelelő szertartások, rítusok végzése után fognak hozzá.

Az agyagedényeket sokféleképpen díszítik. Elsőnek azt említhetjük meg, amikor a kívánt esztétikai hatást magának az edénynek a megfelelő formázásával igyekeznek elérni. Viszonylag ritkák a figurális edények, ezek közül a legszebbeket a régi perui fazekasművészek készítették. Mivel a figurális edények ábrázolásai eltérnek egymástól, és egyéni vonásokat mutatnak, portré-edényeknek is szokták őket nevezni. A legegyszerűbb díszítési mód, amikor a mintát égetés előtt bekarcolják, bemélyítik, ujjal benyomkodják az agyagedénybe. Hasonlóan egyszerű eljárás, amikor a díszítést felrakják az edényre, kiemelkedő pontsorok, vonalak formájában. A fekete kerámiánál a mintát gömbölyű kaviccsal égetés előtt viszik rá az edényre.

Ugyancsak világszerte elterjedt a festéssel történő díszítés, melynek számtalan, mintájában és technikájában eltérő módszerét ismerjük (pl. ecsettel, írókával). A festés kezdetlegesebb fokon égetés után történik porfestékkel – különösen a mélyített, karcolt vagy vájt vonalakat szokták festékkel, fehér mészporral kitölteni –, gyakoribb azonban, hogy a festéket még égetés előtt kenik a díszítendő felületre. Nem ritka, hogy égetéskor megváltozik a festék színe. Ugyancsak égetés előtt vonják be az edényt az ón- és ólommázzal. Mázzal Európán és Ázsián kívül ritkán találkozunk, csak néhány amerikai indián törzsnél és Melanéziában, a Fiji-szigeteken fordul elő.

Az agyagedényekhez viszonyítva a fémedényeknek, fémtartóknak jóval kisebb a jelentőségük. Még ott is, ahol a fémművességet évezredek óta ismerik, a fémedényeket inkább főzési célokra használják, tartóként pedig agyagedények szerepelnek. A múlt században az európai parasztháztartásokban, különösen Kelet-Európában, az agyagedények és tartók sokkal fontosabb szerepet játszottak, mint a fémedények. A fémtartók elterjedése egészen fiatal jelenség, és az ipari civilizáció térhódításával függ össze; a világ nagy részein azonban a fém még túlságosan drága ahhoz, hogy a mindennapi élet szükségleteit korlátlan mértékben fedezhesse.

 

forrás