Az ember által emelt hajlékok, építmények funkciójukban és formájukban igen eltérnek egymástól. Az egyszerű, 10–20 perc alatt felállítható, csak alvásra használt, gallyakból álló enyhelyektől korunk gigantikus vasbeton épületéig, melyek elkészítése még modern technika mellett is éveket vesz igénybe, rengeteg változattal találkozunk.

Az építmények általában két alapcsoportba oszthatók: vannak egyszerű és mozgatható, és vannak szilárd, nem mozgatható építmények.

löszfalba vájt vályogkunyhó a Kárpát-medencében

Azoknál a társadalmaknál, amelyeknek nincsen nagyobb mennyiségű építőanyag szállítására alkalmas járművük, a hajlék formáját és anyagát részben a természeti környezet határozza meg, továbbá az a körülmény, milyen mértékben szükséges a táplálékszerzés során lakhelyüket változtatniuk. Kóborló, gyűjtögető, vadászgató csoportok általában vagy olyan egyszerű enyhelyet emelnek, melyet távozáskor a helyszínen hagynak, és további sorsával nem törődnek, vagy pedig könnyen mozgatható, szállítható hajlékot készítenek maguknak. Az állandóan vándorló ausztráliai hordáknál pl. olyan enyhelyeket látunk, melyek két függőleges, rendszerint villás ágra helyezett vízszintes dorongból és ehhez ferdén támasztott gallyakból állnak. Ezt a tákolmányt fakéreggel fedik be, és már készen is van az éjjeli szállás céljaira alkalmas hajlék. A Tűzföldön élő ona indiánok hasonló egyszerű enyhelyet készítenek a guanaco bőréből.

Enyhely, Dél-Afrika

Az olyan csoportoknál, melyek nem változtatják ilyen gyakran táborhelyüket, és ahol az általános technológiai szint is magasabb, már kidolgozottabb, rendszerint mozgatható hajlékaik vannak. Ennek legegyszerűbb formája a hegyes tetejű sátor, melynek póznáit bőrrel vagy fakéreggel fedik be. A sátor gyorsan felállítható, szétszedhető és könnyen szállítható. Néhány területen, így az észak-amerikai síkságokon és Közép-, valamint Belső-Ázsiában a sátorkészítés egészen magas színvonalon áll.

Tipi, Észak-Amerika

A krou indiánoknál a sátrak (tipi) 10–12 méter magasak, és húsz ember számára is fedelet nyújtanak. A tipi póznáira összevarrt bölénybőröket feszítenek, alul a bőrök szélére köveket raknak, hogy a heves szél ne vigye el az építményt, a sátor csúcsa viszont nyitott, hogy a tűzhely füstje szabadon távozhassék. A sátorban a földre bőrt, prémeket helyeznek, és az építmény hideg teleken is kényelmes hajlék. A tipi póznáit kutya- vagy lóháton lehet szállítani.

Hasonlóan fejlett sátorszerű építmény a közép-ázsiai népek jurtája. A kazah jurta könnyű fából készült, összecsukható rácsozatból áll, melyet nemezzel borítanak. A füst a jurta tetején levő nyíláson át távozik, ha esik, vagy havazik, a nyílást elzárják. Belül a földre szőnyegeket tesznek, és a belső teret függönyökkel több részre osztják. A jurta fél óra alatt lebontható, részeit ökör, ló vagy teve hátán szállítják.

Jurta, Közép-Ázsia

Bár szilárd, nem mozdítható hajlékok elsősorban letelepült, földművelő társadalmaknál fordulnák elő, találunk olyan gyűjtögető, zsákmányoló társadalmakat is, melyek szilárd hajlékokban, épületekben laknak. Nem egy gyűjtögető csoport (pl. a szumátrai kubuk) barlangban lakik; az eszkimók télen szilárd hókunyhókat (iglu) emelnek, és csak nyáron vándorolnak bőrsátraikkal. Szilárd faépítményekkel találkozunk a halászattal foglalkozó északnyugat-amerikai indiánoknál is, a haidák pl. 15 méter széles, 20 méter hosszú és 10 méter magas deszkaházakban élnek.

A földművelő csoportoknál a szilárd hajlék vagy gazdasági épület anyagát elsősorban a természeti környezet, formáját pedig gazdasági, társadalmi, kulturális és történeti tényezők szabják meg. A hajlékok formájukat tekintve változatosak, eltérő alaprajzokkal, fal- és tetőmegoldásokkal, belső térelosztással, szerkezettel stb. találkozunk. Így a tipologizálásnak több lehetősége között választhatunk. Rövid áttekintésünk céljaira a leghelyesebb a szilárd hajlékokat három alcsoportba osztva bemutatni: vannak hajlékok a földben, földön és a föld fölött.

A földben levő hajlékok meglehetősen ritkák, előfordulásait és példáit inkább az őskorból ismerjük. A barlang, mint emberi hajlék, a régebbi kőkorszakban játszott fontos szerepet, akkori jelentőségét mutatja, hogy ebből az emberiség történeti korból a régészek leginkább barlangokban találnak leleteket. A közelmúltban a szumátrai kubuk, a ceyloni veddák, a dél-afrikai busmanok és a dél-új-walesi ausztráliai csoportok éltek barlangokban, de nem állandóan, csak akkor, ha vándorlásaik közben barlangok, előrehajló sziklafalak vidékére értek. Azonban nemcsak ilyen alacsony kultúrfokon találkozunk ezzel a hajléktípussal. Észak-Afrikától egészen Kínáig, ahol a száraz klíma és a talaj megfelelő összetétele ezt lehetővé tette, sokfelé látunk földbe, sziklába vájt hajlékokat, sőt Indiában sziklába vájt templomokat is. Kína löszvidékein egész falvak élnek ilyenfajta barlanglakásokban, s Mexikóban, valamint Dél- és Észak-Amerika egyes részein is vannak barlanghajlékok.

Valószínű azonban, hogy ez utóbbiak nem állnak közvetlen kapcsolatban az őskori barlanghajlékkal, mivel nem egy esetben azt látjuk, hogy az előrehajló sziklafalak alatt, sőt magában a barlangban is kunyhók, házak vannak (pl. az USA délnyugati részén a pueblo indiánok területén az ún. cliff dwellingek). Itt említhetjük meg a félig földbe süllyesztett hajlékokat is. Ezek a legtöbb esetben rendes házformák, melyek kiásott gödörbe vannak helyezve úgy, hogy csak tetejük látszik ki. A megközelítés vagy a tetőzetbe vágott nyíláson vagy alagúton át, történik. Másutt egyszerűbb megoldást alkalmaznak: a földbe ásott gödör a lakóterület, és a gödröt tetővel fedik be. Ilyen hajlékokkal találkozunk a kanadai eszkimóknál, néhány kamcsatkai csoportnál, Arizona régi népeinél stb.

A föld felszínén emelt hajlékok nyújtják a legváltozatosabb formákat. Az ebbe a csoportba sorolt építményeket szerkezetüknek megfelelően kunyhókra és házakra oszthatjuk. Az előbbihez tartoznak azok a hajlékok, melyeknek nincsen külön faluk és tetőzetük, az utóbbiba azok, melyeknél e kettő szerkezetileg elválik egymástól. Az alaprajzot tekintve kerek, négyszögű, ovális, sokszögű formákkal találkozunk.

A kerek kunyhó különösen Afrika területén gyakori, Abesszíniától Dél-Afrikáig. Nagysága változó, néha csak egy kiscsaládnak nyújt hajlékot, míg a vagandáknál átmérője a 20 métert is eléri. Afrikán kívül kerek alaprajzú kunyhó csak elvétve fordul elő. A kerek kunyhó vagy kúp vagy méhkas alakú, rendszerint ívben hajlított ágakból áll, melyeket kívülről fakéreggel, zsúppal, lombos ágakkal stb. fednek be. Ugyancsak kerek alaprajzú kunyhó az eszkimók egyenlő nagyságú hótömbökből épített félgömb alakú igluja is, melybe alagúton keresztül lehet bejutni.

A téglalap és ovális alaprajzú kunyhó főleg a Csendes-óceán területéről ismert, Melanézia, Polinézia, továbbá Közép-India csoportjaitól, de megtaláljuk az ajnuknál és a mérsékelt és hideg égövi Amerikában is. Legegyszerűbb formájában két egymáshoz támasztott enyhely-lapból áll, keresztmetszete tehát háromszöget ad. Anyagában megegyezik a kerek alaprajzú kunyhóval.

Hókunyhó, észak-amerikai eszkimó

A kerek alaprajzú ház meglehetősen ritka, előfordulásait főleg Afrikából ismerjük. Fala vert földből, agyaggal, sárral, tehéntrágyával tapasztott sövényből készül, teteje csúcsban összefutó. Változatosabb megoldásokkal találkozunk a sokszögű vagy négyszög alaprajzú házaknál, melyeket legegyszerűbben építőanyaguk szerint osztályozhatunk. Egyik egyszerű és az erdőövezetben Európától Kelet-Szibériáig előforduló típus az ún. isba, melynek fala horizontálisan egymásra helyezett faragatlan vagy csak nagyjából megfaragott fatörzsekből áll.

Ennek a típusnak fejlettebb formája a deszkaház, mellyel Európában, Japánban, Északnyugat-Amerikában találkozunk. Gyakori, elsősorban fejlettebb földművelő társadalmaknál a vertfalú ház, mely Afrikában, Kelet- és Közép-Európában, Kelet-Ázsiában, Tibetben, Közép- és Dél-Amerikában egyaránt felbukkan. A téglából épített ház – kezdetben napon szárított, később égetett téglából – már fejlettebb technológiájú, központosított politikai hatalom alatt álló társadalmaknál fordul elő, mellette természetesen továbbra is élnek a primitívebb típusok. Ez a forma különösen gyakori Európában, Dél-Ázsiában, a prekolumbián és modern Amerikában, ahol a napon szárított vályogtéglából emelt pueblók több emelet magasságot is elérnek, és több száz embernek nyújtanak fedelet. Itt említhetjük meg a faragott terméskőből épített házat is, melynek előfordulása szórványos. A legszebb kőépítményekkel a prekolumbián Amerikában találkozunk, főleg Közép-Amerikában és Peruban.

A föld fölé emelt építmények viszonylag ritkák. Leginkább trópusi területen találkozunk velük, ahol sekély tengerpartokon, alacsony vizű tavakban cölöpökre egész falvak épülnek, de előfordulnak szárazföldön, hegyvidéken is. A házak rendszerint téglalap alakúak, építésmódjuk egyébként nem tér el a földön emelt építményekétől; anyagukban elsősorban annyi a változás, hogy a cölöpházak kizárólag fából, bambuszból vagy egyéb könnyű anyagból épülnek. Ebbe a csoportba tartoznak a fákra épített kunyhók is, melyeket hosszú létra köt össze a talajjal.

A cölöpépítmények kora igen magas; erre mutatnak az őskori leletek, melyek közül az újabb kőkori, svájci, tóban emelt cölöpházas falvak a legismertebbek. Minden jel arra mutat, hogy a föld fölé emelt házak elsősorban védelmi célt szolgáltak. Erre következtethetünk egyebek között abból is, hogy Új-Guineában a vasbalták elterjedésével együtt a lakosság feladta cölöpházait, míg korábban a cölöpöket a kezdetleges kőbaltával csak nehezen lehetett elvágni, addig a vasbalta lehetővé tette, hogy a támadó a cölöpöket elvagdosva a földre omlassza az építményt. De idézhetnénk olyan példákat is, melyekből kitűnik, hogy a fára épített kunyhót a lakosság csak háború idején használta, erődítményként vagy visszavonulási támaszpontként.

A trópusi övezetben a fal többnyire a környezetben található növényi anyagokból készül. Melanéziában vízszintesen fektetett, vagy függőlegesen egymás mellé állított bambuszszálak alkotják a házak falait, vagy egyszerű gyékényfonatok. Másutt a falat egymás mellé állított szalmakévékből készítik. A forróságra való tekintettel általában szellős falmegoldásokra törekszenek, ezért Polinéziában és Mikronéziában olyan házakkal is találkozunk, melyeknek csak teteje van, falai nincsenek – a tetőzet vastag oszlopokon áll.

A tetőnek, fedélnek néhány jól elkülöníthető típusát ismerjük. A kerek alaprajzú házakon kúp alakú tetőt látunk, ritkán méhkas alakú fedél is előfordul. A négyzetes alaprajzú házak teteje rendszerint négy háromszög alakú lapból áll (sátoros tető), míg a téglalap alapú házakon két egymáshoz támasztott téglalap alkotja a fedelet (nyeregtető). Ennek egyik, Indonéziában gyakori változatánál a tetőgerinc középen behajlik. A tetőszerkezet fedésére zsúpszalmát, gyékényt, pálmalevelet stb. használnak, az égetett cserepek használata már a téglafalú építményekhez kapcsolódik. Lapos, teraszos tetővel Nyugat-Ázsiában és az USA délnyugati részén találkozunk; előfeltétele a csapadékban szegény éghajlat.

Az építmény formája, nagysága, belső térelosztása, rendeltetése stb. általában jól tükrözi a szóban forgó csoport társadalomszervezetét, szokásait. Így pl. az ún. – hosszúházakban – ilyenek vannak az észak-amerikai irokéz indiánoknál, borneói és dél-új-guineai törzseknél, egy-egy nemzetség, nem ritkán 100–200 ember is lakik. Előfordul, hogy a hosszúházat folyosó osztja két részre, a két oldalon egy-egy nemzetség lakik.

Cölöpökre épült ház, Új-Guinea

A két oldal válaszfalakkal ismét kisebb részekre tagolódik, ezekben a helyiségekben laknak az egyes családok. A tűzhelyek középen, a folyosón helyezkednek el.

A lakásra szolgáló hajlékokon kívül jóformán mindenütt találunk speciális, gazdasági vagy társadalmi, kultikus-vallási célokat szolgáló építményeket. Ezek között az élelem – szemes termény – tartására szolgáló hombárokat, a hajósnépeknél a nagy csónakházakat, a társadalmi összejövetel céljait szolgáló gyűlésházakat, a legény, férfi és nőházakat, továbbá a kultikus építményeket, templomokat, szellemházakat, koponyaházacskákat stb. említhetjük meg.

Szerkezeti megoldásaikat, anyagukat tekintve ezek általában megegyeznek a rendes hajlékokkal, legfeljebb beosztásukban, méreteikben térnek el.

forrás