Jóformán nem ismerünk népet a földön, melynek ne lenne valamilyen ruházata, ékszere, vagy ne díszítené testét valamilyen módon. Mindez arra mutat, hogy a ruházatnak nem egyedüli funkciója az időjárás viszontagságai ellen való védelem, bár kétségtelen, hogy mérsékelt és arktikus éghajlat alatt ez a funkció lép előtérbe. Az a tény azonban, hogy a ruházat tropikus környezetben is megjelenik, arra mutat, hogy egyéb funkciókat is számításba kell vennünk. Ha megvizsgáljuk, miért hordanak ruhát a különböző emberi csoportok, miért viselnek ékszert, és miért díszítik testüket ilyen vagy olyan módon, akkor azt látjuk, hogy a viselet, az ékszer és a testdíszítés egymástól igen eltérő okokból, különféle szükségletek kielégítésére jött létre, alakította ki különböző megjelenési formáit.

Kétségtelen, hogy ruházat és a szeméremérzés között szoros kapcsolat áll fenn. Tévednénk azonban, ha arra gondolnánk, hogy az emberi szeméremérzés mindenütt azonos formában jut kifejezésre. Hogy mit és miért szégyell az ember, hogy valami mikor számít illetlennek és mikor nem, azt mindenkor a szóban forgó társadalom kulturális-erkölcsi normája határozza meg. Az eszkimók pl. a szabadban tetőtől talpig szőrmébe burkolva járnak, házaikban viszont szinte teljesen meztelenül. Ugyanakkor a szomszédságukban élő maszkapi indiánoknál, akik ugyancsak prémet viselnek, szemérmetlenségnek számít az arcon és a kézen kívül bármely testrészt szabadon hagyni. Trópusi környezetben is találkozunk ilyen ellentétes magatartásformákkal.

Ausztráliában pl. a legtöbb csoportnál férfiak és nők teljesen meztelenül járnak, míg az ugyancsak trópusi éghajlat alatt élő kelet-afrikai bagandák tetőtől talpig beburkolják magukat. Vannak társadalmak, melyeknél a nők kevéssé törődnek azzal, hogy testük mely részét látják az idegenek, de elszégyellnék magukat, ha ajakdíszük nélkül kellene mutatkozniuk (pl. a haidák Északnyugat-Amerikában).

A mohamedán Afrikában sokfelé nem okoz felháborodást, ha egy nőt idegen férfi félmeztelenül lát, viszont szemérmetlenség lenne, ha a nő férjén és közvetlen hozzátartozóin kívül idegennek is megmutatná az arcát. A szeméremérzés mellett a ruházat társadalmi állapot-, kor-, nem- és rangjelző szerepét kell elsősorban megemlítenünk. Általános, hogy a férfiak és a nők viselete eltér egymástól, de ezen belül is más és más módon öltözködik a gyermek, a serdülő ifjú vagy lány, a felnőtt és az idős férfi vagy nő. Így pl. a Délnyugat-Új-Guineában élő majub népeknél a kisfiúk és a kislányok csupán egy keskeny övet viselnek, mellükön keresztben fonott csík húzódik, felső karjukon pedig karperecet hordanak.

Amikor elérik tizedik évüket, a lányok faháncs-csíkokból készített szoknyát öltenek, a fiúk pedig bővítik karperec-díszüket. A házasuló kor elérésekor megint változik és bővül a viselet, a lányok hajába háncscsíkokat fonnak, a fiúk pedig, akik eddig meztelenül jártak, ágyékkötővel övezik magukat. Amint múlnak az évek, úgy csökken a viselet is, az öregek szeméremfedőjükön kívül csak néhány egyszerű karkötőt viselnek. De lehetőséget nyújt a ruha arra is, hogy belőle viselőjének társadalmi hovatartozására, foglalkozására következtessünk.

A különböző egyenruhák és ezeken a jelzések világosan mutatják, hogy katonával, postással, rendőrrel, vasutassal vagy bányásszal állunk-e szemben. A régi Oroszországban az egyenruha még azt is megmutatta, hogy tanárral vagy közigazgatási tisztviselővel van-e dolgunk. A ruházatnak ez a megkülönböztető jellege az egyszerű népeknél is megtalálható. A mexikói aztékoknál pl. csak bizonyos társadalmi réteghez tartozók viselhettek tolldíszes ruhát. Észak-Amerikában a tolldísz tanúsította, hogy viselője milyen harci tetteket hajtott végre, és Új-Guinea egyes törzseinél a tolldísz megléte vagy hiánya azonnal tájékoztatta a hozzáértőt, hogy a vele szemben álló férfi vagy ifjú ölt-e már embert, vagy még nem jutott be a harcosok előkelő csoportjába.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vallási, mágikus vonatkozásokat sem. Vannak társadalmak, melyek azt hiszik, hogy a fedetlenül hagyott testnyílásokon keresztül hatol be a rontás legkönnyebben a testbe, tehát ezek befedésével kell ellene védekezni. Indonéziában, Bali szigetén pl. a fiatal lányok meztelen felsőtesttel járnak, az asszonyok viszont befedik mellüket, hogy a démonok ne tudják megrontani az anyatejet. Szudánban a sara törzsbeli nők kifejezetten állítják: azért hordják szeméremfedőjüket, hogy a gonosz szellem, a koi behatolása ellen védekezzenek.

A világ különböző részein viselt ruházatról nem könnyű áttekintő képet nyújtani. Leghelyesebb, ha a szabás elve alapján mutatjuk be a legfontosabb, legelterjedtebb ruhatípusokat.

A legáltalánosabb és egyúttal legegyszerűbb férfiviselet a trópusi vidékeken az ágyékkötő. Ez téglalap alakú, bőr, szövet vagy háncs, melyet a lábak között áthúznak és csípőzsinórra, övre erősítenek. Ilyen ágyékkötőt hordanak Óceániában, Dél- és Észak Amerikában, Afrika trópusi vidékein stb. A másik egyszerű és ősi ruhadarab a férfiak és nők által egyaránt viselt kötény. Lehet négyszögletű és háromszög alakú, készülhet háncsból, bőrből, szövetből, levélkötegből, fűből, sodrott rostszálakból stb. A derékra zsinórral, övvel erősítik; az alsótestet váltakozó hosszúságban, elől és hátul fedi, szabadon hagyva a combokat. A kötényből alakult ki a másik egyszerű ruhadarab, a szoknya, mely elsősorban női, de sokfelé férfiviselet is. A köténnyel ellentétben, mely a combokat szabadon hagyja, az alsótestet derékról lelógva körben befedi. Óceániában, Afrikában, Indonéziában, Amerikában sokfelé megtaláljuk.

Míg az említett egyszerű ruhadarabok csupán az alsótestet takarják el, vannak olyanok, amelyek az alsótesttel együtt a felsőtestet is beborítják. Az ilyen ruházatnak legrégibb és legegyszerűbb formája a köpeny. Általában négyszögű szövet-, bőr- vagy háncsdarab, melyet a test köré tekernek, és a vállon csomóznak meg. A köpenyszabású ruha, a világnak csaknem minden részén elterjedt. Kelet-Afrikában a férfiak és a nők szabálytalan alakú bőrdarabot terítenek magukra, melyet az egyik kar alatt áthúznak, és a másik vállon megcsomóznak. Indiában a nők szárija szintén a köpenyszerű ruhák közé tartozik, a fejet, a felső- és az alsótestet egyaránt beborítja.

Hasonlóan régi és sokfelé elterjedt ruhadarab az ún. poncho. Téglalap alakú bőr-, szövet- vagy háncs-darab, melynek közepén nyílás van a fej számára. A poncho a vállról lelógva az egész testet befedi, s ha a téglalapot oldalt összevarrják, mintegy felfelé meghosszabbított szoknyaként is felfogható. Egyaránt viselik férfiak és nők. Amerikában Brit-Kolumbiától Chiléig találjuk meg, keleten a Tibettől Kelet-Polinéziáig nyúló sávon.

A nadrág jóval ritkább és nyilvánvalóan későbbi ruhadarab. Egyszerű, kezdeti formájában két szárból áll, melyet a derékra erősítenek. Ilyen az észak-amerikai indiánok leggingje. A nadrág ebben, vagy nálunk kialakult formájában Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában ismeretes, elsősorban a mérsékelt vagy arktikus éghajlat alatt. Nem kizárólagosan férfiviselet, arktikus tájakon és egyes ázsiai vidékeken (Kína, India, Délnyugat-Ázsia) nők is hordanak nadrágot.

A lábbeli nem csupán a hideg, hanem a köves talaj és a forró sivatagi homok ellen is véd. Legegyszerűbbek a szandálformák. A saru egyetlen darab bőrből, esetleg fából vagy fonott rostanyagból áll, melyet szíjjal, zsinórral erősítenek fel. A csizma legegyszerűbb formájának valamilyen nagy emlősállat egyben lehúzott lábbőrét tarthatjuk. Kikészített állapotban, kisebb átalakítással a patagóniai indiánok a puma lenyúzott hátsóláb-bőréből készítenek maguknak csizmaszerű lábbelit. A tulajdonképpeni csizma a szandál és a harisnya társításából, összeerősítéséből keletkezett. Észak-Amerikában és Észak-Ázsiában sokfelé elterjedt lábbeli a mokaszin – sarok és külön talp nélküli, egy darab bőrből készült rövid harisnya –, melyet a láb köré hajlítanak, és a láb formájának megfelelően különleges öltésekkel összevarrnak.

Az ékszer és a ruházat szétválasztása nem könnyű feladat. Sokszor nehéz eldönteni, hogy ékszerrel vagy minimális ruházattal állunk-e szemben, mint pl. az alig tenyérnyi nagyságú, díszes szeméremfedők esetében. Máskor viszont annyi ékszer fedi a testet, hogy együttesük szinte ruházatnak tekinthető. Az ékszer esztétikai funkciója mellett társadalmi, vallási, mágikus stb. funkcióit is megemlíthetjük.

A borneói dajakoknál pl. az orrszarvú madár tollaiból készült fejdíszt csak az viselhette, aki már egy fejet zsákmányolt. Az észak-amerikai indiánoknál a szürke medve fogaiból készült nyakláncnak díszjellege mellett mágikus ereje is volt, s ahhoz az afrikai négerhez hasonlóan, aki leopárdfogakkal díszítette magát, itt is úgy hitték, hogy a fogak viselésével a szóban forgó állat ereje is beléjük szállt. Általános az is, hogy bizonyos ékszerek viselése bizonyos társadalmi státushoz kapcsolódik. Polinéziában egyes szigeteken fogból kőszült nyakdíszt csak főnökök és nemesek viselhettek stb. Ugyancsak nehéz az ékszer és az amulett szétválasztása; Indiában pl. díszesen kidolgozott amuletteket viselnek jóformán a test minden részén, és az amulett egyidejűleg ékszerként is szerepel.

A világ különböző részein viselt ékszerek formáiról még megközelítően sem adhatunk számot. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy az ékszer és a ruha fordított arányban állnak egymással: a kevés ruhát viselő, vagy ruhátlan társadalmaknál általában több ékszerrel találkozunk, mint az egész testet ruhával fedő csoportoknál. Az ékszer esztétikai szerepét maga a ruha, vagy a ruházaton alkalmazott díszítés veszi át.

Alig van olyan testrész, melyet valamilyen formában ne díszítenének ékszerrel. Sokfelé olyan mennyiségben és nagyságban viselnek ékszereket, hogy egyes testrészek teljesen elformátlanodnak. Így pl. Melanéziában, Borneóban stb. a fülcimpát a ráfüggesztett réz-, kagyló-, teknősbékahéj- és ezüstdíszek annyira megnyújtják, hogy egészen a vállig lelóg. Brazíliában egyes indián törzsek az alsó és felső ajkat fúrják át, és díszítik fapöcökkel.

Szudánban, a Csád tó környékén férfiak és nők alsó és felső ajkukat 20-25 cm átmérőt is elérő fakorongokkal, újabban például filmtekercsek tárolására szolgáló dobozfedéllel tágítják ki. Dél-Amerikában és Óceániában az orrdíszítés gyakori. Az orrsövényt, ritkábban az orrcimpát átfúrják, és ide helyezik a toll, levél, kagyló, fa, csont, teknősbékahéj stb. díszeket. Legközönségesebbek természetesen a nyak-, fül-, mell-, kar- és lábdíszek, de viselnek pl. Indiában lábujjgyűrűket is. A kar- és lábperecek súlya egészen tetemes is lehet; Afrikában nem ritkák a több kilós bronz lábperecek sem. Különös nyakdíszt találunk egyes burmai csoportoknál; a nők nyakára sárgaréz karikákat kovácsolnak oly módon, hogy a nyak egészen megnyúlik.

De díszítik a testet másféleképpen, ékszerek alkalmazása nélkül is. A legegyszerűbb és legelterjedtebb a test festése, amely pl. Ausztráliában nem egy csoportnál a díszítés egyedüli módja. Vagy csak egyes testrészeket (pl. az arcot) festenek be, vagy festéssel díszítik az egész testet. Hasonlóan egyszerű testdíszítési mód, amikor a testet ragacsos anyaggal kenik be, és ebben különböző színű pihéket helyeznek el. Ilyen testdíszítéssel Dél-Amerikában és Ausztráliában találkozunk. A festés azonban nem csupán esztétikai célzatú, a festék megfelelő elhelyezésével, motívumaival az egyén korára, társadalmi állapotára stb. is utalnak. Egyes területeken, így pl. a prekolumbián Mexikóban a testfestési motívumokat agyagbélyegzővel nyomták a testre.

Különös jelentősége van a testfestésnek az észak-amerikai indiánoknál, akik vallási szertartásaik, háborúskodásaik alkalmával más és más színeket és mintákat használtak testük festésénél. Az avatási szertartások alkalmával ugyancsak szokásos a test festése. A színek között gyakran feltűnik a fehér, így pl. egyes nyugat-afrikai törzseknél a lányokat az avatás alkalmával teljesen fehérre festik. A fejlettebb kultúrákban a testfestésnek inkább csak esztétikai célzata van, a színárnyalatok, a festés mértéke, a festendő arc vagy testrész azonban koronként és népenként változó.

A hajviseletről általában ugyanazt mondhatjuk el, amit az ékszerekről említettünk. A társadalmi helyzetet, állapotot stb. a hajviselet is mutathatja. Nem szükségszerű például, hogy a nők ékessége legyen a hosszú haj. Egyes afrikai csoportoknál a nők kopaszok, ugyanakkor az indiai szikheknél a férfiak kontyba csavarva viselik hosszúra növesztett hajukat. Ugyancsak változó a bajusz és a szakállviselés szokása is. Sokfelé a szakáll és a bajusz a tekintély jelének számít, a Szahalin-szigeten élő ajnuknál pedig olyan mértékben része a szépségről alkotott eszménynek, hogy a nők is bajuszt viselnek, igaz ugyan, hogy ez a bajusz csak tetovált mintákból áll.

Kínában a szakáll az öregek kiváltsága, általában csak az növeszthet szakállt, akinek már van unokája. Elmondhatjuk azonban, hogy jóval nagyobb azoknak a népeknek a száma, melyek a borotvált arcot részesítik előnyben, és a sima arcbőr kedvéért még testi fájdalmat is képesek elviselni. Új-Guineában pl. éles obszidiánpengével, Afrikában kis vasborotvával borotválkoznak, de ismerünk olyan eljárást is, hogy a tetszeni vágyó férfi arcáról a szőrszálakat kitépdesi.

Másik világszerte elterjedt testdíszítési eljárás a tetoválás. Három alapformája ismeretes. A pontozó (szúró) tetoválásnál a mintát hegyes eszközzel (tű, tövis) ütik a bőrbe, majd a szúrt pontokkal borított felületet eltávolíthatatlan festékanyaggal dörzsölik be. Ez a tetoválás elsősorban a világos bőrű népeknél gyakori.

A legművészibb pontozó tetoválással Polinéziában és Japánban találkozunk. A hegtetoválásnál a bőrt éles tárggyal felkarcolják, a sebekbe hamut, agyagot, faszenet dörzsölnek, vagy maró folyadékkal kezelik, és ezt az eljárást addig ismétlik, míg kiemelkedő hegek nem keletkeznek. Ehhez a tetoválási módhoz tartozik az az eljárás is, amikor a díszhegeket ráégetik a bőrre. A hegtetoválás elsősorban Afrikában és az óceániai térség sötétbőrű csoportjainál terjedt el. A tetoválás ritka formája az ún. varrásos tetoválás. Ennél vékony, korommal átitatott fonalat húznak a bőr alá. Ez a fajta tetoválás főleg Szibériában ismeretes, innen juthatott el az eszkimókhoz, ezektől pedig az északnyugat-amerikai partvidék egyes indián törzseihez. A tetoválásnak – esztétikai funkcióján kívül – társadalmi jelentősége is van.

Nő hegtetoválással, Afrika

A polinéziaiaknál a tetoválás mintája, valamint a tetovált díszítésekkel borított bőrfelület nagysága társadalmi állás, rang szerint változik; különböző életkorokban más és más mintákat visznek a bőr más és más részére, míg – az előkelőknél – a test egész felületét díszes tetoválás nem borítja. Vannak meghatározott törzsi, nemzetségi minták, jelek is; Afrikában pl. egyes törzseknél az arcon elhelyezett tetoválási mintákból meg lehet állapítani egy-egy egyén törzsi hovatartozását. Új-Zélandban a tetoválás annyira hozzátartozik az egyéni jellegzetességekhez, hogy a halottak emlékéré faragott szobrokon nem az arcvonások, vagy a testalkat hű visszaadására törekednek, hanem a szoborra vésett bonyolult és a tetoválási mintákkal egyező motívumok mutatják meg, kit ábrázol a faragvány.

Sokfelé elterjedt díszítési mód a testtorzítás. Különösen gyakori a koponya megfelelő formára történő alakítása. Erre csecsemőkorban kerül sor, masszírozással, szoros kötelék, szűk kalapféle eszközök stb. alkalmazásával. Afrikában a mangbetuk pl. a koponya meghosszabbítására törekednek, Borneóban és egyes polinéziai szigeteken a fej hátsó részét laposítják el, míg Melanéziában több helyen a homlokot igyekeznek hátrafelé megnyújtani. A legváltozatosabb koponyatorzítási formákkal Amerikában találkozunk. Északnyugat-Amerikában és Bolíviában a koponyát cukorsüvegformára alakítják, Közép-Amerikában és Peruban pedig a homlokot nyomják laposra.

Itt kell megemlítenünk olyan díszítési eljárásokat is, mint egyes fogak kiütése, a fogak hegyesre reszelése, fekete lakkal való bevonása, az elülső fogak díszítése különféle drágakövekkel stb. Bármennyire szokatlanok és furcsák számunkra ezek a testdíszítési módok, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek mindegyike egy-egy közösség esztétikai normáját tükrözi. Amennyire szépségkövetelmény pl. Európában a fehér fog, annyira visszataszító ez néhány délkelet-ázsiai és indonéziai csoport szemében, ahol a bételrágás megfeketíti a fogakat. Mint mondják: „Csak a kutyának fehér a foga!”

forrás