Európában a magyar néprajztudomány dicsekedhet azzal, hogy lexikont alkotott. Olyan kézikönyvet, amely a tudományos kutatások eredményeit a művelt nagyközönség és a szakma számára egyaránt hozzáférhetővé teszi.

Az ötkötetes nagy munka, a szakma egyik büszkesége 1977-1982 között jelent meg. Főszerkesztője Ortutay Gyula akadémikus, az Akadémiai Néprajzi Kutatócsoport igazgatója, s a főszerkesztők a magyar néprajztudomány akkori jelesei: Bodrogi Tibor, Diószegi Vilmos, Fél Edit, Gunda Béla, Kósa László, Martin György, Ortutay Gyula, Pócs Éva, Rajeczky Benjámin, Tálasi István, Vincze István. Az ötödik kötet megjelenése előtt meghalt a főszerkesztő, Diószegi Vilmos és Vincze István, de helyükre méltó, általuk kinevelt munkatársak állhattak. Nem szerepel a főszerkesztők között Voigt Vilmos, akinek a lexikon megjelentetésében kulcsszerepe volt, s ő az, aki ma is számos kézikönyv, tankönyv megírását is kezdeményezi, a tisztázott, pontosan fogalmazott néprajzi terminológia kialakításán fáradozik.

A főszerkesztők bevonták a magyar néprajz akkori mozgatható élvonalát: egyetemek, kutatóhelyek, múzeumok, egyéni kutatók egész sorát, s elkészülhetett a nagy mű, miközben ugyanekkor folytak a Magyar Néprajzi Atlasz és egy új magyarság néprajza mára már megjelent köteteinek munkálatai is, s közben sorra alakultak, illetve gyarapodtak a múzeumi és helytörténeti gyűjtemények, kiadványok, s nagy számban kerültek ki kutatásra alkalmas fiatalok az egyetemekről. A szakma nagy évtizedei voltak ezek az évek.

Természetesen ezek a munkák nem egyenletes színvonalúak. Voltak alig kutatott területek, témák, erősen vitatott kérdések. Szóval a kutatás akkori állapotát tükrözték. Ha több idő állt volna rendelkezésre, gyalultabb lehetne a felület, az egyidejűleg készülő munkák (MNL, MNA, MN) jobban támogathatták volna egymást, ám nem bizonyos, hogy elkészültek volna. Akkor olyan volt a csillagok állása, hogy kedvezett efféle munkák létrejöttének. Ma egészen bizonyos, hogy ilyen jellegű munkákat a szakma képtelen volna elkészíteni.

De hogy kerül a csizma az asztalra?

Miért írom mindezeket le, ahelyett, hogy a Tiszazug néprajzi kutatásáról beszélnék?

Azért, hogy világosan megértsük a Tiszazug kutatásának lényegét, pontosabban kijelölhessük helyét a néprajzi kutatások mappáján. Annyi már az eddigiekből is kiderült, hogy nem egyedülálló jelenségről van szó. Másutt is számos kutatási program futott eredményesen.

A tiszazugi kutatásokban résztvevők jó néhány ilyenben vállaltak részt (Duna-Tisza-közi-, Három Város-, Körös-völgy-, Bihari-, Palóc-, Zempléni-kutatás), s többen részesei voltak az említett országos vállalkozásoknak is, miközben napi munkájuk többnyire egy-egy múzeumhoz vagy más munkahelyhez (egyetem, iskola, művelődési ház) kötötték. Ez azt is jelentette, hogy azok, akik részesei voltak a tiszazugi kutatásoknak (nemcsak néprajz!), ha sokat is tudtak már e tájról, népről, nem tudták még a nagyobb összegző munkák számára tálalni eredményeiket, hiszen nem bizonyos, hogy ők foglalkoztak ezzel a kérdéssel, előadásaik vagy gyűjtött anyaguk még nem volt publikus, vagy éppenséggel még cédulákon, éppen beleltározott tárgyak, fotók leíró kartonjain lappangtak. Az eredményt – ha már a Néprajzi Lexikonból indultunk ki – lexikon címszavakkal próbálom meg érzékeltetni.

A MNL V. kötetének 302. lapján a Tiszazug címszóról ez olvasható: „TISZAZUG: A Hármas-Körös és a Tisza által bezárt háromszög alakú kistáj, amely Tiszainoka, Tiszakürt, Tiszaug, Tiszasas, Csépa és Szelevény községeket foglalja magában.

A múlt századból ismert Köröszug elnevezése is.”[1] A néprajzi lexikon „kistáj”-nak nevezi, kifejezetten földrajzi értelemben használva a terminust (a kistáj fogalmat a néprajz is ismeri), községeinek felsorolása – legalábbis néprajzi szempontból – pontatlan, hiszen csupán az ú.n. Dél-Tiszazug településeit sorolja fel. Néprajzilag értékelhető információt nem ad. 1974-ben jelent meg a Tiszazugi Füzetek első száma. Az 1972-es kunszentmártoni tanácskozásunkon Szabadfalvi József, 1973-ban pedig Katona Imre debreceni és budapesti egyetemi docensek elnököltek, s mindketten jókora részt vállaltak a lexikon írásában is. Az információ, hogy néprajzilag mi is a Tiszazug, meglehetősen gyors volt tehát (nem beszélve korábbi publikációkról), de mert nem ugyanazok írták a szócikkeket, párhuzamosan folytak a munkák, érthető a szakma ilyen Tiszazug értelmezése.

Az 1990-es években – amidőn az intenzív néprajzi kutatások már lezárultak a Tiszazugban – került sor a Révay lexikon új kiadására, ahol a települések és tájak, néprajzi- és etnikai csoportok XX. századi történetét kellett összeállítani. Címszóként az alábbi szöveget küldhettem be kollektív kutatásaink eredményeként: „TISZAZUG: Körös-Tiszazug, a XIX. sz-ban néha Köröszug is jellegzetes vízmenti kistáj a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye déli részén. ÉNy-on és DNy-on a Tisza, DK-en a Körös határolja. Északkeleten - a Nagykunság felé - nem zárható le határozottan felszíni képződmény alapján, mert a szolnoki löszhát megszakítás nélkül megy át a Tiszazugba. Geográfiailag nem tekinthető egészében önálló tájnak még akkor sem, ha tekintettel vagyunk a mélyszerkezetre is. Településföldrajzilag és -néprajzilag aprófalvas, szabálytalan utcahálózatú árvízmentes magaslatokra épült, kishatárú falvak hálózata jellegzetes integráló központ nélkül. Az eredetileg kétbeltelkes települések a kertövezet lakóterületté válásával a vízszabályozások után a falvak belső magját kivéve udvaros (baromudvaros) szerkezetűvé, s egyben árvíz veszélyessé váltak. A települések ilyen jellegükkel szinte szigetszerűen elkülönülnek a szomszédos nagy- és kiskunsági, illetve É-on és D-en a tanyavilággal övezett mezővárosi övezettől.

Hasonlóan elkülönül és kiválik a környezetből a Tiszazug társadalmi szempontból is. K-ről és Ny-ról a Nagy- és Kiskunság jogilag privilégizált területe zárja le, délről Szentes és Csongrád mezővárosok hatalmas tanyavilága, északról pedig Szolnok város bérelt pusztái (Alsó- és Felsővarsány - ma Rákócziújfalu és Rákóczifalva telepített községek) zárják le. A Tiszazug – az egykor kuriális Csépa kivételével - egykori jobbágyi népessége élesen elválik jogilag és mentalitását tekintve a szabadmenetelű kun kerületek, s a mezővárosok népességétől. Egyes településeit 1075-ben a garamszentbenedeki apátság adománylevelében említik először. Népességének egy része a török időkben É-ra, palóc vidékre menekül, de a török kiűzése után nemes családjainak egy része visszatér és birtokjogait érvényesíti. Más részük a Tisza és Körös mocsaraiban, illetve a környező mezővárosokba húzódva vészelte át a válságos időket (régészeti bizonyítékok, helyi mondák, családtörténetek, szórványosan megmaradt történeti források). A Tiszazug megmaradt népe a reformáció híve lett és maradt. Csépa (palócos nyelvjárású kuriális község), Cibakháza katolikus lakosságú. Békés megyéből jelentős számú evangélikus (egykor szlovák anyanyelvű) népesség is betelepült. A XX. századra a katolikus népesség aránya jelentősen nőtt. A református lakosság debreceni orientációjú: papjai, tanítói onnan vagy debreceni fíliákról érkeztek. A rk. népességet csongrádi, szegedi kapcsolatok jellemezték. Az 1960-as évekig erős vallási endogámia jellemzi a közösségeket.

Gazdasági orientációját tekintve Észak- (Tiszaföldvár, majd Martfű) és Dél-Tiszazugra (Kunszentmárton és Csongrád) oszlik. A Dél-Tiszazug községei a középkorban egy ideig Csongrád megyéhez tartoztak. A török időket követően a falvak gazdálkodását az állattartás túlsúlya jellemezte és csak a vízszabályozásokat követően vált jelentőssé a földművelés. A nemesi középbirtokok (200-800 kat.h.) gazdaságilag jelentéktelenek voltak, a jobbágy-paraszti gazdálkodásnak nem tudtak mintát adni. Kiutat jelentett a filoxéra járvány után a homok hátakon Duna-Tisza-közi mintára megteremtett szőlő-, gyümölcs- és bor kultúra. Termékeiknek a Nagykunságban és a Körös-völgyben felvevő piacuk is kialakult. Ám mire a szegényebb rétegeknek hasznot is hozott volna a termelőszövetkezetek kezén semmivé lett.

A lakosság a Kis- és Nagykunság, illetve a mezővárosok népességéhez képest szegényebb volt, jelentős a másutt munkát vállaló kubikos, a Duna-Tisza-közén szőlő-, a dunántúli uradalmakban summás munkát vállaló réteg. Társadalmát a kiscsaládi keretek között gazdálkodó családszervezet, a territoriális kapcsolatok elsődleges volta jellemzi. Kivétel a palóc vidékről települt Csépa, ahol a hadas település halványan élő emlékére lehetett bukkanni még az 1960-70-es években is. A vidék anyagi állapotát az 1960-as években még közvetlenül lehetett mérni a faluképen, az építkezésen és a lakáskultúrán, illetve a népművészet kevéssé díszes voltán. A szőlőbeli tanyák az archaikumok tárházai voltak (sár padkák, fekhelyek, fúrott- és ékelt lábú, házilag készült bútorok, tapasztott nád és vesszőfalak, élősövény és fonott sövény kerítések, a gyékény és vessző gúzsok változatos alkalmazása, külső kemencék, sárból készült szabadban álló tűzhelyrendszerek: pl. kemence, füstölő, aszaló, veremben való tárolás).

A mezőgazdaság eszközkészlete a környezethez képest gyenge minőségű volt, mert a kisipari termékeket alig tudták megfizetni. A háziiparnak nagyobb a jelentősége, s későn jelentek meg a kisgépek, termelékenyebb eszközök. A táplálkozásban, népi gyógyításban a vízszabályozásokig nagy szerepe volt a gyűjtögetésnek (bogyós- és vad gyümölcsök, gyógynövények), kisvízi- és orvhalászatnak, tőrökkel, hurkokkal való vad- és madárfogásnak. Az utolsó másfél századot a víztől való eltávolodás jellemezte. Az utolsó szoros kapocs a természettel a tsz-ek által felszámolt ártéri gyümölcsösök megszűnése, elvadulása jelentette. A református falvak és közösségekre a puritán erkölcs nyomta rá a bélyegét, a katolikus közösségek mozgalmasabbak, színesebbek voltak, s jelentősek a templom búcsúk és a búcsújáró helyek felkeresésének alkalmai (Csongrád, Szeged, Kecskemét, Szentkút).

A reformátusoknál az életkorhoz kötött szokások, illetve a húsvéti ünnepkör és a munkaalkalmak szokásrendje emelkedik ki, a katolikusoknál a búcsúkon kívül a karácsonyi ünnepkör, a betlehemezés is jelentős. A XX. század elején a csépai ember (Mészáros Mihály) széles körben ismert halottlátó volt. Nyelvjárása, népzenéje Tiszán-túli jellegű Mezőtúr és a Nagykunság tömbjéhez csatlakozik. A katolikus Csépa nyelvében palóc jellegű. Az 1930-as évek elején országos hírre emelkedett a jórészt társadalmi okokkal magyarázott u.n. tiszazugi arzénes per. Az ekkor kialakult negatív képet a kistáj lakossága minden erővel ki akarta törölni az emlékezetből, s e küzdelemben kialakult egy sajátos, immár pozitív előjelű Tiszazug kép, sajátos belső öntudat, amely az addig is jól elkülöníthető táji csoportot néprajzi csoporttá formálta.”[2]

A Révay lexikon számára írt szócikk a szorosan vett Tiszazugról szól. Munkaközösségünk azonban ennél tágabb, a Tiszazug határain kívül eső területen is kutatott. A Nagykunsághoz tartozó Kunszentmárton, Mesterszállás, a Körös-völgyi Öcsöd, illetve a Tisza jobb partján fekvő községek egy része (Tószegtől Alpárig), illetve Szentes és Csongrád tanyavilága, tanyaközpontból szerveződött települései is – témától, kapcsolatoktól függően – a munkaközösség érdeklődési körébe tartoztak. Ezek alaposabb megismerése a Tiszazugnak, mint földrajzi és néprajzi kistájnak a pontosabb körülhatárolásához nagymértékben hozzájárult.

Külön kell megemlékeznünk a Tiszazugi Földrajzi Múzeum munkájáról és a térség kutatásában betöltött fontos szerepéről.[3]

Az itt folyó munka (Varga Lajos, Szlankó István) a néprajzi kutatásoknak szilárd földrajzi és történeti hátteret biztosított, de a tiszaföldvári Hajnóczy Gimnázium szakkörében, amit a múzeum vezetői irányítottak, komoly néprajzi gyűjtés is folyt, amit sikeres pályamunkák sora és a múzeumi gyűjtemény népélethez köthető pontosan adatolt tárgyai is bizonyítanak. Meg kell még említenünk az Öcsödi Helytörténeti Gyűjtemény néprajzi vonatkozású anyagát is, ami Enyedi Antalné szorgos munkáját dicséri.

Eredmények ezek, amelyek nagy összefogással, szakemberek és elhivatott pedagógusok, diákok hoztak létre és elősegítették azt, hogy a néprajzi kutatások térképére hitelesen kerülhessen fel egy alföldi néprajzi csoport.

A Tiszazug módszeres és komplex kutatása, illetve az ilyen igény helybeli jelentkezése eléggé nagy múltra tekint vissza. Elsőként kell említenünk az 1863-ban, tehát igen korán létrehozott Tiszazugi Archeológiai Magántársulatot. Széll Farkas kunszentmártoni járásbíró és Kovách Albert csépai postamester folyattak először régészeti ásatásokat Rómer Flóris irányításával és közöltek néprajzi vonatkozásokat is tartalmazó nyelvjárási szövegeket országos folyóiratban. Céljuk egy gyűjtemény létrehozása volt és a korszerű ismereteken alapuló ismeretterjesztés. Sajnos ez a kezdeményezés – mint ezt Csetényi Mihályné gondos utánjárással megállapította („Egy amatőr régész és nyelvész a XIX. században.

Kovách Albert csépai postamester élete és munkássága. DAMHA: 3601-02.) – nem talált folytatókra. Az összegyűjtött anyag a Nemzeti Múzeumba került. Később többször kezdeményeztek ásatást az általuk feltárt anyag hitelesítése érdekében a Nemzeti Múzeum és a kecskeméti múzeum régészei. Később a Tiszazug több pontján tártak fel jelentős, különböző korokból származó telepeket, sírokat a Damjanich János Múzeum, a Nemzeti Múzeum és az ELTE Régészeti Tanszékének régészei, s ami a legfontosabb: Szolnok megyében itt fejeződött be először egy nagy országos munka részeként a terepbejárás, amely kijelölte, azonosította a korábban feltárt anyag és a felszíni leletek alapján a táj régészeti lelőhelyeit. Ez a néprajz számára még sok, eddig ki nem használt lehetőséget tartogat.

Jelentősebb néprajzi gyűjtés nem folyt a térségben. Többnyire kéziratban maradt helytörténeti munkák, egyháztörténetek tartalmaznak szórvány adatokat.

A Tiszazug népére, a parasztság állapotára az ún. tiszazugi arzénes per kirobbanása irányította a figyelmet. Noha ennek irodalma javarészt szenzáció hajhász újságcikkek tömegével mérhető, komolyabb szociológiai vizsgálatok is indultak. Közülük is ki kell emelnünk Szállási Sándor kéziratait, amelyek négy dél-tiszazugi települést (Szelevény, Csépa, Tiszasas, Tiszaug) dolgoztak fel, s egy összefoglaló tanulmány is készült hozzá (Szállási Sándor: A Tiszazug problémái 1930-1935. Ethnológiai Adattár: 4521). A korabeli falukép megrajzolásával nagymértékben hozzájárult a szerző ahhoz, hogy a néprajzi kutatások elfogadható társadalmi alapokra épülhessenek majd, amidőn intenzívebb néprajzi vizsgálatok indulnak majd meg a területen. Elősegítette ezt az is, hogy lényegében az Alsó Tiszazug történetét feldolgozó, Botka János Csépa monográfiája mindennek erős történeti vázat is adott.[4]

A szerző – aki Bálint Sándornál Szegeden néprajzot is hallgatott az egyetemen – úgy tálalja a történeti adatokat, hogy azokra közvetlenül épülhetett egy kiterebélyesedő néprajzi kutatás. A szerző doktori értekezése után is állandóan részese volt a tiszazugi kutatásoknak, előadója a konferenciáknak, úgyhogy minden néprajzosnak komoly segítséget tudott adni történeti és társadalmi vonatkozásban, nem beszélve arról, hogy mint tanácselnök nemcsak résztvevője, de házigazdája is volt a Csépa-kötet kutatóinak. Ugyanezt a segítséget a néprajzosok megkapták Szlankó Istvántól is, aki konkrét anyaggal, térképek elkészítésével is állandó támaszt jelentett, s külön ki kell emelnünk, hogy a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasz térképlapjait is ő tervezte, rajzolta.

Az arzénes per felkeltette érdeklődést végül nem követte nagyarányú feltáró munka. Időnként utaltak rá, de új anyagot, a szomorú jelenséget mélyebben feltáró, megismerni vágyó kutatást nem inspirált. Egy évtizeddel ezelőtt a tiszazugi kutatásokban is résztvevő Kotics József kezdte a peranyagot tanítványaival módszeresebben vizsgálni, s új, antropológiai szemlélettel közelítette meg a kérdést. Eddig csupán egy ígéretes cikk olvasható még, de látszik, hogy elmozdul a holtpontról e fontos jelenség kutatása.[5]

A Tiszazugnak nem volt színes népviselete, látványosabb szokásrendje, népzenéje; belesimult az átlagba, s kevesen foglalkoztak e tájjal. A nyelvészek Csépát jelölték meg kutatópontnak, azt a helyet, amelynek palócos nyelvjárása merőben különbözik valamennyi tiszazugi községtől. A Magyar Néprajzi Atlasz, amelynek gyűjtőmunkálatai az 1950-es évek második felében indultak meg, jobban választott, amikor Tiszasast vette a kutatópontok közé.

A gyűjtést 1959-1961 között Pócs Éva végezte. Terepmunkája során tárgyakat is szerzett a szolnoki Damjanich János Múzeumnak, s jelentős népi gyógyászati anyagot gyűjtött, fotókat készített. Valamennyi tiszazugi község (56-65. sorszámmal) kutatópontja lett azonban a Szolnok Megyei Néprajzi Atlasznak. A gyűjtést 1963-1972 között végezték el, s a pótgyűjtés is lezárult 1973-ban. Az SZMNA I.1. és I.2. kötetében már a teljes Tiszazugról, megye és alföldbeli helyéről képet adhattunk, de kéziratban ugyanekkor a II. 1. és II. 2. kötet is tanulmányozható volt. Amikor tehát sor került az első tiszazugi tanácskozásra, a résztvevőknek már kéziratban rendelkezésére állt az SZMNA anyaga, s ezt mind a munkaközösség tagjai, mind a szakma egésze messzemenően hasznosította.[6]

Szorosan véve az atlasz munkálatokhoz tartozik hozzá egy másik 1963-ban megalapozott és 1980-1990-ben beérett történeti munka „Adatok Szolnok megye történetéből” című kétkötetes kézikönyv.[7] Szabó László kezdte meg a történeti adattár összeállítását. Benne elsősorban a statisztikai irodalom, illetve a megjelent munkákból kicédulázott számszerűsíthető adatok kaptak helyet. Ezt fokozatosan bővítgetve, majd Szabó Istvánnal együtt tovább fejlesztették. A csak „községi adattárként” emlegetett cédulahalmazból un. ”falulapok” készültek, melyek a gyűjteni induló néprajzosok, nyelvészek munkáját segítették. Ennek a gyűjteménynek az anyaga olvadt be később az említett munkába, amely 10 pontba sűrítve valamennyi megyei település történetének alapjául szolgál. Hogy eredetileg a néprajzkutatás segédanyaga volt le sem tagadhatni. Szilágyi Miklós – midőn egy országos konferencián mérlegre tette a Néprajzi Társaságban – azt írja róla, hogy a „néprajzi anyag áradó bősége” jellemzi.

A Tiszazug földrajzi neveinek gyűjtését 1963-tól kezdte szervezni Szabó László. 1965-ben Kakuk Mátyás „Kunszentmárton földrajzi nevei” című munkáját azzal a céllal adta ki a Damjanich Múzeum, hogy ez mintája legyen az egész megyében szervezés alatt álló gyűjtőmunkának.[8] Csak később tudtuk meg, hogy az 1950-es évek közepén Tiszaföldváron tanító Balogh Lászlónak majdnem befejezett gyűjteménye van.

Az 1960-as évek végén felvettük vele a kapcsolatot, ám a megye vezetői közbeavatkoztak a tudós tanár ötvenhatos múltja miatt, s így gyűjteménye nem kerülhetett hozzánk, mindent elölről kellett kezdeni. Előbb Horgosi Ödön a Jászberényi Tanítóképző Főiskola tanára, majd az ugyanitt tanító Farkas Ferenc szervezte tovább a gyűjtést, ami végül önálló kötetben a Szolnok Megye Földrajzi Nevei című sorozatban a főiskola kiadásában meg is jelent.[9] Munkaközösségünk az addigi gyűjtéseket átadta Farkas Ferencnek, s a munkaközösség több tagja a további gyűjtésekben is aktívan részt vállalt (Enyedi Antalné, Csetényi Mihályné, Mohácsi Lászlóné, Benkó József). A kötet és annak cédulái néprajzi szempontból sokrétűen hasznosíthatók.

Néprajzi szempontból három nagyobb gyűjtést kell még megemlítenünk.

Az egyik Gonda Sándor csépai állatorvos „kisded” munkája, amely először újság cikkek formájában jelent meg a kunszentmártoni helyi lapban, majd önállóan is kiadta a szerző 1935-ben „Babonák és kuruzslások a Tiszazugban” címmel.[10] Bálint Sándort a harmincas években a csépai ember Mészáros Mihály halottlátó híre csalogatta át a Körösön, s tette nevezetessé alakját a néprajzi irodalomban is. Később Barna Gábor és Czövek Judit is jelentős, a halottlátóra vonatkozó anyagot gyűjthetett még.[11] Ugyancsak egy nevezetes ember, Bagi báró (a paraszt báró) anekdota hős elevenen élő folklór anyaga ösztönözte Ferenczi Imrét tiszazugi gyűjtésre.[12]

Barna Gábor egyik meghatározó egyénisége volt a tiszazugi kutatásoknak. Ma a Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének vezetőjeként küldi hallgatóit erre a terepre, s gazdagítja saját írásaival is a Tiszazugra vonatkozó irodalmat. Kunszentmártoni születésű lévén középiskolás korától végez néprajzi gyűjtéseket szülőhelyén és környékén. Első díjazott pályamunkáját (1968) a Damjanich Múzeumba küldte el, az évente meghirdetett Országos Néprajzi- és Nyelvjárásgyűjtő pályázatra (Egy tiszasasi juhász dalkincse). Mind a családjának értelmiségi hagyományai, mind tanárai segítették, ébren tartották érdeklődését.

A múzeum is pártfogolta. Így került a debreceni KLTE-re, ahol néprajzot, latint és történelmet hallgatott. Egyetemista korában szinte külső munkatársa volt a szolnoki múzeumnak, friss diplomával pedig az egyetemen lévő Akadémiai Néprajzi Kutatócsoport tagjaként tanított is, s nagy számban küldte hallgatóit a Tiszazugba gyűjteni, nyári gyakorlatokra. Ő volt a szervezett kutatás egyik helyi (kunszentmártoni) és egyben külső (debreceni) meghatározó tényezője is. Gondosan felkészített hallgatók sora végzett itt eredményes munkát, tanult bele a mesterségbe, s ugyanő tartott fenn szoros kapcsolatot a tiszazugi gyűjtőkkel, helytörténészekkel, tanuló ifjúsággal is. A munkaközösség tagjai közül minden bizonnyal ő írta a legtöbb cikket, tanulmányt a Tiszazug néprajzáról is.

A később kialakult rend szerint évente szerveztünk egy közös gyűjtőtábort Tiszakürt, illetve Kunszentmárton központtal, ahol egy-egy kutató a későbbi előadása, tanulmánya törzsanyagát gyűjtötte össze, majd a szükségnek megfelelően ezt egyéni gyűjtőutakon kiegészítette, finomította. Az együttlét jó alkalom volt arra, hogy ki-ki mások témáját megismerhesse, elsajátíthasson bizonyos módszereket, felismerhessen fontos összefüggéseket, s a maga témáját, mintegy tágabb tájról, közösségről alkotott képbe illeszthesse be. Így egymást is tanítgattuk, segítettük.

A Tiszazug szervezett és másfél évtizedig tartó kutatása, a kutatás szervezeti rendszere és maga a kutató gárda lassan és fokozatosan alakult ki. A Nagykun Kerület egykori börtönében őrizték a pedagógusok és diákok által összegyűjtött tárgyakat, s volt egy kis iroda is, ahol Turcsányi István akkor már nyugdíjban lévő polgáriskolai tanár, helytörténész viselte gondjukat. Kunszentmárton megszállásának 250. évfordulója alkalmából rendeztek először kiállítást a gyűjtemény anyagából.

Ettől kezdve több kisebb kiállítás készült, ami egyben azt a célt is szolgálta, hogy ajándékokkal gyarapítsák a meglévő gyűjteményt. Turcsányi István, Baldaszti József, Józsa László és Barna Gábor érdeme, hogy szép számú anyag állt a rendelkezésre 1970-re, s belőle állandó jellegű kiállítást lehetett készíteni. H. Vaday Andrea szolnoki régész (A kerámia évszázadai), Egri Mária művészettörténész, Szabó István történész muzeológus és Barna Gábor egyetemi hallgató (Szűcsmesterség Kunszentmártonban) kiállításának sikere felkeltette a nagyközség és a járási hivatal népművelőinek figyelmét, s foglalkozni kezdtek a gyűjteménnyel. A Damjanich Múzeum évi munkatervébe iktatott egy-egy új kiállítást, majd tanácskozást is a Múzeumi Hónapban. Az első tanácskozáson felmértük mit is tudunk Kunszentmártonról és a Tiszazugról, kik azok, akik e térséggel ma is foglalkoznak, s kikre lehet a jövőben számítani. Az előadások (benne az előző évi szűcsmesterségről szóló kiállítás forgatókönyvével) teljes szövegét közölték és az 1972. évi új kiállítás (Szegény ember kenyere) vezetője is megjelent a „Tiszazugi füzetek” kiadvány sorozat első számaként. A következő évben már terv szerinti szervezett gyűjtés folyt.

A Kunszentmártonban jelentős kubikos réteg, illetve a tiszazugi cselédek, idénymunkások, napszámosok társadalmát, mozgalmait dolgozta fel mind a kiállítás, mind a tanácskozás. Az első tanácskozás előadóit külön is illik felsorolni: Szlankó István földrajzi, Sz. Máthé Márta régészeti, Botka János és Szabó István történeti, Kakuk Mátyás nyelvészeti, Szabó László, Gulyás Éva, Turcsányi István, Barna Gábor néprajzi előadást tartott. Az elnöki tisztet Gunda Béla egyetemi tanár, Szabadfalvi József egyetemi docens, Bellon Tibor múzeumigazgató látta el. Ettől kezdve bevett gyakorlattá vált, hogy elnöknek mindig a téma legjobb, országos hírű kutatóit hívtuk meg, akik nemcsak levezették a tanácskozást, de arról összefoglaló értékelést is adtak. Még két kifejezetten történeti témájú kiállítás következett: „A Tiszazug társadalmi és gazdasági élete 1919-1945 között” hasonló című kiállítással kísérve, majd ennek folytatása 1945-1975-ig terjedő korszak bemutatásával. Ehhez „A villamosítás hatása a Tiszazug életére” kiállítás társult. A kiállítás első része a falu világítástörténetét, régi eszközeit (szabad tűz, mécses, gyertya, lámpa, stb.) is feldolgozta. Mindkét tanácskozás túllépett a szorosan vett történettudományi módszereken és szemléleten, s az életmódot, a paraszti világ strukturális átalakulását, ennek hatását a mikro-társadalomra is alaposan vizsgálta, s néprajzi szempontokat is érvényesített.

A táj és a települések történetének áttekintése után a néprajz került előtérbe, de ezt mindig kiegészítették a földrajzi, történeti, s a témától függően művelődéstörténeti, művészettörténeti és nyelvészeti előadások is. Az első ilyen konferenciára 1976-ban került sor (A tiszazugi szőlő- és gyümölcstermesztés). Ekkor alakult ki a kiállítások és a konferencia végső rendje is. Ettől kezdve a választott téma tárgyi anyagát is összegyűjtöttük és ebből rendeztük meg az azonos témájú kiállítást.

A szőlő- és gyümölcs kultúra feldolgozása után az állattartás feldolgozása következett, majd „A víz szerepe a Tiszazug életében” című tanácskozás. Ennek köszönhető az első múzeumi Tisza-túra megszervezése, amikor öt, Kötivizig-től kölcsön kapott árvízvédelmi ladikkal két héten át ereszkedtünk alá a Tiszán Szolnok és Tiszaug között és az út során gyűjtöttük tárgyaink jó részét és készítettünk bőséges fotóanyagot is. Ez az út olyan sikeres volt, hogy még öt alkalommal megszerveztük, s bejártuk a Tiszafüred-Tiszaug közötti szakaszt, s egyszer pedig Tiszapalkonyától Tiszafüredig is végig csónakáztunk. Két, népszokással és hiedelmekkel foglalkozó konferencián az emberi élet fordulóinak és az év ünnepi (jeles napi, szakrális) szokásainak feldolgozása, kiállításon való bemutatása következett.

1981-ben „10 éves a Tiszazug kutatása” című tanácskozásunk – amely önálló kiadványként is megjelent – felmértük az addig végzetteket. A tanácskozásra Bereczki Ibolya összeállította bibliográfia 84 publikációt vehetett számba, mint a tiszazugi munkaközösség munkájának eredményét.[13] Smuta Kálmánné a kötetben arról szól, hogy kik és milyen arányban vettek részt előadásokkal is a közös munkában: „A 146 előadást figyelembe véve 56-ot múzeumi munkatárs, 27-et egyetemi és főiskolai tanár, kutató, 10-et a KLTE hallgatói, 53-at pedig járásunk önkéntes gyűjtői tartottak.”[14] A jubileumi tanácskozáson elhangzott 18 előadásból 9 volt szorosan véve néprajzi tematikájú, kívüle 1 földrajzi, 2-2 történeti, nyelvészeti, 1 antropológiai és 1, a tanácskozások és a kutatások történetét áttekintő.

A kötet közölte a munkaközösség megjelent munkáinak irodalomjegyzékét, a kiállítások és tanácskozások témáit, az elnökök, s a kiállítást megnyitó személyek névjegyzékét. Az egyes kutatók több tanácskozáson is tartottak természetesen előadást és szinte egy-egy téma felelőseinek számítottak a munkaközösségen belül. Az egyes kutatási területek eredményeit ők összegezték, majd felvázolták a jövőbeni gyűjtési feladatokat, elvi, módszertani javaslatokkal éltek, újabb, addig be nem vont tudományokkal való együttműködésre ösztönöztek. Csak a kifejezetten néprajzi tematikájú előadásokat soroljuk fel: Novák László a településnéprajzot, Sztrinkó István az építkezést és lakáskultúrát, Bellon Tibor a gazdálkodást, Bereczki Ibolya a népi táplálkozást, Szabó László a társadalmat, Barna Gábor a népszokás- és hiedelem rendszert, Tóth Judit az életkorhoz kötött szokások rendjét, Gulyás Éva a szövegfolklórt, Bencze Lászlóné a népzenét mutatta be. A munkánkat addig támogató fölöttes szervek és társintézmények megígérték, hogy biztosítják a további jó munka feltételeit.

A tiszazugi kutatás új erőre kapott és tovább folytatódott, sőt egy nagyobb, kétkötetes munka is napvilágot láthatott. Barna Gábor szerkesztésében jelent meg a „Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéről” című mű, amely a Palóc-kutatás támogatását is élezve a szolnoki Damjanich János Múzeum gondozásában jelent meg.[15] Noha a munkaközösség közel 15 évi kutatás után felbomlott, a módszeres, ekkor megalapozott tudományos kutatás tovább folyik immár a Kunszentmártoni Múzeum és a Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének szervezésében. Növekedik a publikációk száma is, s se szeri, se száma azoknak a dolgozatoknak, amelyek rendszeresen hoznak új anyagot vagy idéznek példákat a Tiszazugból.

1982-ben „Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara” tanácskozáson 27 előadás foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel, s erről szólt a kiállítás is, hangsúlyozva a város parasztpolgári jellegét.[16] Kunszentmárton volt ugyanis a Tiszazug kisipari központja és az itt készített paraszti gazdaságokat és életigényeket szolgáló tárgyak elidegeníthetetlen részei a falvak tárgyi kultúrájának.

Ezt kiegészítette még a háziipar, s természetesen a XX. században mindjobban az olcsó, főként vásárokon és falusi boltokban kapható gyári árú vagy a más vidékekről tömegesen szállított vándor árusok közvetítette főként fa, textil és cserép tárgyak tömege. Az egyes mesterségek szerszámainak, munkafolyamatainak, szakszókincsének bemutatása éppen olyan fontos volt, mint az iparosok, háziipari tevékenységgel foglalkozók társadalmi életének, sajátos szokásainak, ünnepeinek leírása vagy társadalmi szervezeteik felépítésének, a mesterségek elsajátításának módozatai.

Természetesen a konferencián csak felvillantani lehetett e gazdag anyagból valamit. Mindenesetre alapja lehetett annak, hogy mind a feldolgozott, mind a múzeumba került gyűjteményi anyagra a jelenlegi múzeum sajátos programot építhessen, s a kunszentmártoni múzeum megindulhasson azon az úton, hogy a kismesterségek egyik speciális kutatóhelyévé és múzeumává válhasson. Azóta a Pusztai Gabriella vezette Kunszentmártoni Múzeum újabb tanácskozást is szervezett, s ennek jegyében újította meg az időközben megszűnt „Tiszazugi füzetek” sorozatot.[17]

A hagyományossá vált évi kunszentmártoni-tiszazugi tanácskozások sorát 1983-ban a „Tiszazug népművészeté”-vel folytattuk. Az itt szerepelt előadók és elhangzott előadásaik részletei és végső eredményei beolvadtak az Európa Könyvkiadónál megjelent „Szolnok megye népművészete” című impozáns kivitelű monográfiába. Úgy véljük, hogy a tiszazugi kutatások színvonalát jelzi az, hogy ezzel a kötettel indította el a kiadó azt a nagy vállalkozást Hofer Tamás szerkesztésében, amely addig nem ismert új anyagot hozott felszínre, mintegy megnyitva a vidéki múzeumok néprajzi kincsestárát.

A munkaközösség utolsó, 1984-ben megrendezett tanácskozásán végre sorra vették a kutatók az egyik legjellemzőbb, addig mindig csak érintett területet, a szántóföldi földművelést.[18] A történeti és földrajzi előadások nem csupán bevezetői, hanem szerves részei voltak a zömében néprajzi előadásoknak, s egy vízszabályozások előtti állapotot vázoltak fel, illetve adtak lehetőséget arra, hogy a jövőben milyen irányba teljesíthető ki a kutatás. Ugyanitt – mintegy a tanácskozás összefoglalójaként – Szabó László „A Tiszazug szántóföldi gazdálkodásának helye az Alföld gazdálkodásában” című előadásában bemutatta azt is, hogy az SZMNA segítségével, s a már igen szép számú helyi monográfiák adatainak birtokában egy jól kutatott táj miként jeleníthető meg az ország, illetve a tágabb Alföld térképén.

1985. szeptember 28-án nyerte el a gyűjtemény a múzeumi rangot. Erre az alkalomra a kiállítás történeti részét átrendezték, illetve az időszaki kiállító termekben egy a tiszazugi munkaközösség másfél évtizedes munkáját bemutató kiállítás is készült. A vele egyidejűleg rendezett tanácskozás („Honismeret és múzeum. Kutatások Szolnok megyében és a Tiszazugban”) mintegy lezárta az eddigi kutatásokat. Az előadók a munkaközösség tagjainak sorából kerültek ki, s az előadók között a középiskolás diáktól a helytörténeti kutatókig, a muzeológusoktól kezdve az egyetemi oktatókig mindenki megszólalt, s így egy eredményes munka minden részlete feltárulhatott.

Az évi rendes tanácskozásokon túl több kisebb-nagyobb konferenciát is szervezett a munkaközösség. Közülük ki kell emelnünk a néprajzot is érintő három legfontosabbat: „Az anyakönyv, mint történeti forrás”(1979), „Csépa és a palócság” (1982), „Katolikus egyházi népénekek. A kunszentmártoni Mezey kántor dinasztia énekes könyvei.”(1985).[19]

Számos nagyobb munkába épült be szervesen a Tiszazug népi kultúrájának egy-egy vonatkozása. Közülük kiemelkedik Bellen Tibor Tiszáról szóló alapvető monográfiája, de az itt folytatott kutatások egyik szilárd pillére volt a Szolnoki Galériában rendezett komplex szemléletű Tisza-völgyről szóló millecentenáriumi kiállítás is, amely maradandó kötetet is eredményezett, illetve „Szolnok megye népművészete” monográfia, ahol a Tiszazug helyét már karakteres vonásokkal rajzolhattuk meg, illetve egyik legjobban feltárt területnek számít Bereczki Ibolya Szolnok megye táplálkozásáról szóló kandidátusi értekezésének.[20] Tanácskozásainkon 72 kutató, helytörténész és társadalmi gyűjtő tartott összesen 204 előadást, s ennek 60%-a kifejezetten néprajzi tematikájú volt.

Az egykori tiszazugi néprajzkutatók jó iskolába jártak és eredményesen dolgoztak. Ha ma keressük őket egyetemi katedrákon, múzeumok élén vagy megbecsült múzeumi, levéltári és közművelődési szakemberként találkozhatunk velük. Nagyon sokan szereztek tudományos fokozatot, doktoráltak és tanítanak különböző közép és általános iskolában, ahol saját publikációik és tanítványaik sikeres pályázatai jelzik, hogy örökre eljegyezték magukat a néprajzzal, a tudományos kutatómunkával. Mindnyájan munkálkodnak azon napjainkban is, hogy a Tiszazug képe minél tisztábban és részletezőbben jelenjék meg a magyar néprajzi csoportok palettáján.

Köszönettel tartozunk ezért a Tiszazug népének!

IRODALOM

Barna Gábor (szerk.)

1982 Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéről. I-II. Eger-Szolnok

Barna Gábor – Smuta Kálmánné (szerk.)

1974 Múzeumi Füzetek. I. Kunszentmárton – Szolnok

Bálint Sándor

1942 Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Budapest

Bellon Tibor

2003 A Tisza néprajza. Budapest

Bellon Tibor – Szabó László (szerk.)

1987 Szolnok megye népművészete. Budapest

Bereczki Ibolya

1986 Népi táplálkozás Szolnok megyében. Debrecen

Bereczki Ibolya – Szendrei Eszter (szerk.)

1984 A Tiszazug földművelése. I-II. Múz. Lev. 45-46. sz. Szolnok

Bereczki Ibolya – Szabó László (szerk.)

1982 Kunszentmárton kisipara. Szolnok

Botka János

1977 Egy tiszazugi falu, Csépa története termelőszövetkezeti községgé alakulásáig. Szolnok

Botka János – Tóth Tibor (szerk.)

1980-1990 Adatok Szolnok megye történetéhez. I-II. Szolnok

Farkas Ferenc

1989 A Tiszazug földrajzi nevei. Jászberény

Ferenczi Imre

1975-1976 Egy anekdótakör tanulságai. Népr. És Nyelvtudomány. 1920. 5-52.

Kakuk Mátyás

1965 Kunszentmárton földrajzi nevei. Szolnok Megyei Múzeumi Adattár. 5. Szolnok

Kelemen Éva – Pathó Mária – Szlankó István (szerk.)

2002 Tiszaföldvár. Fejezetek a város történetéből. Tiszaföldvár

Kotics József

2001 Mások tekintetében. Miskolc

MNL

Magyar néprajzi lexikon I-V. (Ortutay Gy. szerk.) Budapest

MNA

Magyar néprajzi atlasz (Ortutay Gy. szerk.) Budapest

MN

Magyar néprajz (Paládi-Kovács A. szerk.) Budapest

Pusztai Gabriella (szerk.)

2003 Öltözködési műhelytitkok. In: Tiszazugi füzetek. 7.sz. Kunszentmárton

Sári Zsolt (szerk.)

2000 „A Tiszavölgy: fajtánk bölcsője”. Ezer év a Tisza mentén. Szolnok

Szabó László (szerk.)

1981 10 éves a Tiszazug kutatása. Szolnok

SZMNA

1974, 2001, 2005 Szolnok Megye Néprajzi Atlasza I.1-2., II.1-2. Szabó László – Csalog Zsolt – Gulyás Éva (szerk.) Szolnok

Röviditések:

DAMHA – Damjanich Múzeum Helytörténeti Adattára

[1] A szócikk írói nincsenek megnevezve, de feltehetően Filep Antal és Kósa László írták.

[2] A szócikket a szerkesztőségbe Kovács Ilona szerkesztőnek küldtem el. Hogy végül ebből mennyit hagytak meg belőle vagy mivel egészítették még ki, az még nem tudható.

[3] V.ö: Kelemen É. – Pathó M. – Szlankó I., 2002.

[4] Botka J., 1977.

[5] Kotics J., 2001. 61-73.

[6] SZMNA

[7] Botka J. – Tóth T., 1980-1990.

[8] Kakuk M., 1965.

[9] Farkas F., 1989.

[10] Gonda S., 1935.

[11] Bálint S., 1942. kötetben többször szól róla – Czövek J., 1987. - Barna G. a Csépa kötetben kiemelten foglalkozik vele.

[12] Ferenczi I.,

[13] A bibliográfiát lásd: Szabó L., 1981. 251-262.

[14] Lásd: u.a. 238.

[15] Barna G., 1982. I-II.

[16] Bereczki I. – Szabó L., 1982.

[17] Pusztai G., 2003.

[18] T. Bereczki I. – Szendrei E., 1984.

[19] „Az anyakönyv, mint történeti forrás” tanácskozás anyaga megjelent a Múzeumi Levelek 31-32. számaként 1979-ben. – Csépa községről az egri Dobó István Múzeum munkatársaival a Palóc-kutatás kereén belül is vitanapot szerveztünk. Az említett csépai tanácskozás község lakóinak való beszámolóként is felfogható.

[20] Bellon T., 2002. – Bellon T. – Szabó L., 1987. – Sári Zs., 2000. – Bereczki I., 1986.