Az abroncson lévő Krisztus-zománc térdeinek rekeszrajzolatában (5. ábra) ugyanis felismerhető a „jm” ligatúra, amely megtalálható csángó hímestojáson, az erdélyi fazekasmotívumok között és hun szíjvégen is. Nagy Károly és Szent István későbbi ligatúrás névmonogramjainak előképe ez.

A rekeszrajzok különös alakzataira Ludvig Rezső ötvös hívta fel a figyelmet a Nap Fiai alapítvány által szervezett írástörténeti előadássorozaton tartott előadásán. Mint megállapította, e rajzolatok a szokásos és indokolt formáktól azért térnek el, mert valamilyen jelentést hordozhatnak.

A „j” és „m” rovásjelek megfelelőiből álló rajzolatok értelmezése néhány évig tartó munkám eredménye.

E szerint a „jm” jelösszevonás kacskaringóból és hegyek rajzából áll s az összetétel olvasata Jóma. A jó szóról fentebb már esett szó: folyó jelentésű és a Tejutat ábrázolja. A ma szó megfelelője magas, mágus, magyar, mál, mart, mező, megye szavaink tövében fordul elő. Szintén a magasba vezető útra utal. A jelösszetétel hangalakja és grafikai formája közel ötvenezer éves, amit az is bizonyít, hogy a „jm” (pontosabban: Jóma) ligatúra gyakran előfordul a prekolumbián Amerika szimbólumai között is. (Varga/2002)

A felirat Jómának, az özönvíz előtti aranykor uralkodójának, vagy istenének nevét őrzi, amely az iráni mitológiában Jima, a germánban pedig Ymir alakban maradt fenn.

Kállay Ferenc (1861/246) említi: A pogány finn fajú népek közt még ma is vannak ima, vagy juma főistennek bálványképei, melyeknek áldoznak. A névleírás különböző az íróknál, de a közértelem szerint ugyanazon fő lényt jelentik. A votjákoknál inma, ilmar, inmár alakot találunk. „Müllerben (Der ugrische Volksstamm II. B.) jumar, juma (=ima) jumala változó alakzatjai ugyanazon egy szónak, honnan a papok neve jommas (=imás), Schefferben (Lappland Frankf. 1675) jumula, jumal, immel, ibmél, jubmel nevek állanak, s az immel … = isten, a lapp ősi hagyomány Jumi törzséből származtatja a népet, ki patriarcha volt. Arndt szótárában, jumas, jamas vogul szóformák jó értelemben, jumala, jummal, jubmel, ibmel, jumu isten nevek s jumonu istenasszony említtetnek. … Mohne (Geschichte des Heidenthums Leipzig 1822. I. B.) (szerint) a Teremtő fabálványát lapp földön jubmelnek írják … Sándor István már a finn juma, s a magyar ima gyökszót egynek vette.”

5. ábra. A „jm” (Jóma) ligatúrák a Szent Koronán

Juma, vagy Kugu-jumo a mari mitológia főistene. Ő teremti a világot (s ezért említik nevét a Szent Koronán).

Otto von Sadovszky (1989/165) amerikai néprajzkutató írja: „Since the Penutian word jom is probably the most significant word in California, let us consider in detail its occurrence.” Amivel csak egyetérthetünk. A régi kaliforniai penut indiánok jom szava számunkra valóban a legfontosabb szó. Olyan eset, amely alapos megfontolásra késztet.

A maidu indiánoknál ugyanis a sámán neve yomi. A wintu indiánok nyelvében pedig a yom „mágikus, természetfölötti”. A jomu szó a bodegáknál „élni, szeretni”, a miwok indiánoknál pedig „nevetés” jelentésű.

Sadovszky hasonló szavakat talál a voguloknál is, amelyek tövét a magyar jó szóval veti össze: a jomas „jó, megfelelő, szép, szerencsés”; a james khum pedig „orvos” - ami ez esetben a sámánnal azonos személy.

A mai magyarban is használjuk e szót ima alakban.

E felirat miatt is szent a korona.

A koronaeszme forrásai

A magyar koronaeszme forrásairól a koronába foglalt jelképek kapcsán már fogalmat alkothattunk. Ezek nincsenek távol a szaszanida nagykirály, Nusirván (Khoszrau Anósirván vagy Kürosz, 531-579) világától, akinek tanítását Maszudi egyik szövege őrizte meg. " A királyi hatalom a hadseregen nyugszik, a hadsereg a pénzen, a pénz a földadón, a földadó a földművelésen, a földművelés az igazságos kormányzáson, az igazságos kormányzás a hivatalnokok megvesztegethetetlenségén, a hivatalnokok megvesztegethetetlensége a vezír megbízhatóságán, mindez pedig azon, hogy a király éberen vigyázzon, nehogy a saját hajlamai parancsára cselekedjék, és képes legyen úgy irányítani hajlamait, hogy ő uralkodjék fölöttük és ne azok őfölötte."

Hasonló magyar állameszme nyomai maradtak fenn Kézainál, Anonymusnál, az Intelmekben és az Aranybullában is. Nincs tehát szükség arra, hogy a korai magyar állameszmét nyugati keresztény ideológiákból vezessük le. Amíg ugyanis a korai Karoling állammisztika csaknem kimerült az uralom szakrális igazolásában, addig a sztyeppi magyar állameszmében és Kürosznál megjelenik a hatalom elvi korlátozásának a gondolata.

S mivel Kürosz kétségtelenül kapcsolatban állt magyar nyelvű népességgel (Tabari és a Derbend Náhme szerint ő alapította a Kuma menti Madzsar várost), a magyar állameszme számára is könnyebb egy keleti eredetet elfogadni. Annál is inkább, mert ez az uralkodói önkorlátozás a sztyeppi katonai demokráciák alapgondolata. Az állandóan fegyverben álló, harcokban edzett néppel szemben ugyanis ez az egyetlen lehetséges uralkodói magatartás.

A Szent Korona jelképrendszere is kifejezetten előírja az uralkodó számára, hogy a genezist naponta megismételje: a szervezetlen embertömegből s a műveletlen területekből virágzó országot, a káoszból rendet teremtsen. A vízből születő, isteni hősök önfeláldozó életútját követendő példaként állítja az uralkodó elé, s ebből származik az Intelmek és a koronaeszme önkorlátozó jellege (Varga/1999).

Egy nép, amelynek húszezer igen jó lovasa van

A magyar krónikák királylistájában Keve és Kear neve két perzsa uralkodót jelöl: Kavádot és fiát, Küroszt. Joggal kapja fel fejét az olvasó, mondván, hogy mit keresnek perzsa császárok a magyar királynévsorban?

A történeti források alapján meglepően pontos választ adhatunk e kérdésre.

A Tarih-i Üngürüsz a magyar őstörténet honfoglalást megelőző szakaszát elbeszélve említ egy 20 000 lovassal bíró népet: „egy nap Adzsem (Perzsia) országának padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija (Szkítia) (2) országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből  húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget).

Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.”

A TÜ egységes folyamatként adja elő e lovasnép történetét, mindvégig azonosítva őket a Szent Koronával már bizonyosan rendelkező középkori magyarság elődeivel. A Szent Korona eredetének kulcsát tehát e nép (eleink) történetében kereshetjük.

A történeti forrásokban azonban hiába kutatnánk azt a népnevet, amit a TÜ használ, mert Hunor népével nem találkozunk bennük. Azonosításukhoz azt a történelmi helyzetet kell megtalálnunk, amikor valamelyik hun népcsoport Perzsia szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy nagy erejű támadás miatt végül a Kárpát-medencébe vonult.

Az időpontot a Perzsia és Bizánc közötti ellenségeskedések időpontja határozza meg. Bréhier (1999) szerint ezekre 527 és 532, valamint 540 és 545 között került sor. Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (531-579) uralta. Kürosz apját, Kavádot 498/9-ben a hatalmuk tetőpontján lévő hunok ültették Irán trónjára. Az avar anyától született Kürosz 557 táján szövetségre lép a türkökkel és legyőzi korábbi szövetségesét, a heftalita Hun Birodalmat.

506 és 557 között a Kaukázus északi előterében, de részben a Kaukázuson túl is, a szabírok az urak (Vásáry/1993/132), ezért joggal kelti fel érdeklődésünket e nép. Mint látni fogjuk, a hunoktól az avarokon át Árpád honfoglalásáig ívelő szabír-magyar történet adja meg a választ a kérdéseinkre.

A kaukázusi szabír területek ekkor Perzsia érdekkörébe tartoznak. Kürosz írja az Intelmeiben, a Karnamag VI. és IX. epizódjában, hogy 53 ezer türköt (3) (köztük 20 ezer igen jó lovast!) (4) telepített le Alánország határán, valamint Azerbajdzsánban és a mervi oázisban. Hét törzsre osztotta őket és kagánokat jelölt ki föléjük.

Ezzel függ össze, hogy Kavád és Kürosz egyik legfőbb bizalmasa a vallási bonyodalmakban és politikai villongásokban oly nagy szerepet játszó Zabergán (szabír kán) az 526-ban a bizánciak ellen küldött perzsa sereg nesztoriánus vallású vezére. Mivel Kürosz 542-ben lefejeztette a nesztoriánus egyház fejét, ezért Zabergán és szabírjai elhagyják Iránt. (Fehér/1972/71-95). Később, a türk támadás következtében 557 körül összeomló heftalita Hun Birodalom avarjai követik testvéreiket: Zabergán szabírjait a kelet-európai füves pusztákra.

Talán több véletlen egybeesésnél, hogy a Fekete-tenger partján élő magyarokról azt állítja Ibn Ruszta és Gardízi is: „Vezérük húszezer lovassal vonul ki”. Ibn Ruszta műve Kmoskó Mihály (1997/66) szerint „meglehetősen rendszertelenül összefércelt kompiláció, amelynek egyes részei más és más szerzők műveiből vannak kiollózva”. Ezért könnyen lehetséges, hogy ez esetben egy avar kori adat továbbéléséről van szó, amelyet a történetírók nem felejtettek el megemlíteni, ha eleinkről volt szó.

A kijevi orosz őskrónika is megőrizte e több hullámban zajló vándorlás emlékét: „Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök érkeztek, és letelepedtek a Duna mentén. (x) Majd az oborok és a fehér ugorok következtek, akik (623-ban) Herakliosz császár ellen hadakoztak. (x) Később, már Oleg fejedelem idejében (897-912) a fekete ugorok vonultak el Kijev mellett.(x) ”

Az orosz őskrónika elsőként idézett mondatában szereplő hun-utód népeket előszeretettel bolgároknak tekinti a kutatás, bár a források onoguroknak, vagy szabíroknak is nevezik őket. Az 551-ben író Jordanesz ezekről, vagyis az akkor a pontuszi tenger felett élő onogur-szabírokról írja, hogy egyszer már jártak a Kárpát-medencében. (Ők azok, akik az avarokkal vonulnak be újra a Kárpát-medencébe s ott vélük azonos nyelven beszélő népet találnak a TÜ szerint.)

Jordanesz e helye ugyanazt a történetet őrizte meg, mint a Csaba-monda, mert a Csaba név a szabír népnévből vált személynévvé. Az emlékezet e szabír dinasztia tagjainak cselekedeteit egyetlen személyhez, Csaba királyfihoz kötötte. Ez magyarázza Csabának a magyar hagyományban megőrzött magas életkorát (a néki megfelelő bolgár Irnik 108 éves).

Krónikáink szerint Csaba (azaz az önálló szabír dinasztia) megérte a Kárpát-medencébe történő első visszatérés időpontját. Kézai így ír erről: Csaba „fiait Edemennek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben jöttek be Pannóniába, Edemen az atyjának és anyjának igen sok rokonságával jött be. Anyja ugyanis Korozminok közül való volt. Ed azonban atyjánál maradt Szittyaföldön.” Kézai e helyen több fontos körülményre emlékezik. Tud a szabír-magyarok több hullámban történő bevonulásáról; az első visszatérők két csoportjának egyesüléséről; és arról is, hogy az egyik csoport Szkítiából, azaz a heftalita Hun Birodalomból érkezett. Korozmia (Horezm) ugyanis a heftalita Hun Birodalom része volt, amely a türk támadás következtében ekkor szűnt meg létezni. Edemen népe tehát egyrészt a heftalita Hun Birodalom lakosságából (avarhunokból), másrészt a Kárpát-medencéből Atilla halála után keletre (Perzsia határáig?) visszahúzódott hun-utód népekből (onogur-szabírokból) került ki.

Húszezer lovasú eleink elszakadásának története a türkök tolmácsolásában is fennmaradt. A szogdok, akik korábban a heftaliták alattvalói voltak, a Hun Birodalom bukása után kérték új urukat, a türk Dizabulost, hogy küldjön követeket a perzsákhoz a kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása érdekében. Az első követjárás azonban eredménytelen volt, a második követség tagjait pedig a perzsák megmérgezték. Ezután a türkök a bizánciakhoz fordultak. A bizánci császár kikérdezte a követeket s eközben hangzott el a minket érdeklő párbeszéd is, amely Menandrosznál maradt fenn:

„Tehát ti – kérdé a császár – teljesen tönkretettétek a heftaliták hatalmát?” Mikor ezek azt felelték, hogy igen, azt kérdezte a császár: „Vajon a heftaliták városban laknak-e, vagy pedig falvakban?” - „Uram, ez a nép városban lakik.” – „Tehát – szólt közbe a császár – nyilvánvaló, hogy ti valamennyi városukat elfoglaltátok.” – „Úgy van.” – felelték. – „Hanem most arra vonatkozóan világosítsatok fel, mekkora az avarok sokasága, amely a turkok birodalmától elszakadt, s vajon egy részük még most is hatalmatok alatt van-e?” – „Vannak, akik a mi hatalmunk alatt vannak; akik azonban elszakadtak tőlünk, azok – azt hiszem – körülbelül húszezren vannak.” (Bendefy/2000/120)

A történeti források szerint (Szádeczky/1992/19) a türkök elől menekülő avarok 558-560 körül hódoltatták a pontuszi sztyeppe népeit (köztük a Zabergán vezette szabírokat). Ezt követően vélük együtt foglalták el a Duna-Tisza vidékét 561-562 után. Baján kagán (aki Menander Pretectornak egy kb. 562-re datálható híradásában szerepel első ízben) ekkor kér letelepedésre alkalmas területet Jusztiniánusz bizánci császártól. Baján közvetlenül ezt megelőzően (kb. 561-ben) vette át a pontuszi népekkel kibővített avar törzsszövetség vezetését. Ez jelentette a szabír dinasztia önállóságának („Csaba királyfi” uralkodásának) végét, amelyre a magyar és a bolgár történeti hagyomány egyaránt emlékezik. A dinasztiaváltásra valóban Atilla 453 közepén bekövetkezett halála után 108 évvel került sor, ahogy azt a bolgár feljegyzések megőrizték.

Sikerült tehát fényt derítenünk azon eseményekre, amelyekre a TÜ, mint a hun-magyar dinasztia történetére emlékezik, s amelyek a Szent Korona keletkezésének és vándorlásának körülményeit is megvilágítják. Az eseménysort egymástól függetlenül leíró krónikások lényegében egybehangzóan adják elő a történetet. Ez a szabír-avar-magyarok története, s egybevág a Bíborbanszületett adatával, miszerint a magyarok régi neve a szabír volt.

A TÜ e szabír történet keretében adja elő a heftalita Hun Birodalmat ért támadást és az avar honfoglalást is. Ami azt jelenti, hogy a hunok, az onogurok, a szabírok és az avarok egyetlen nép fiai voltak a magyar uralkodóház krónikása szerint is. A TÜ tehát a hun uralkodócsalád történetíróitól származó kétségtelen hitelű adatsort mentett meg, amelyet sztyeppi rovás(?)írásos történeti feljegyzésekből és a szájhagyományból sajátjaként örökölt a középkori magyar krónikafolyam.

Kürosz e nép fölé nevezett ki feljebbvalókat 531 (Kürosz uralkodásának kezdete) és 542 (az első szabír csoport Perzsia határáról való távozásának időpontja) között. A három területre letelepített hét törzs nyilván ekkor is szövetséget alkotott s Kürosz a szövetség vezetőjének (a nesztoriánus keresztény vallású Zabergánnak) adhatta a Szent Koronát. Ez az aktus formális lehetett, Kürosznak nyilván nem volt lehetősége a szabír uralkodó tényleges kijelölésére, csupán megerősíthette a jelentős katonai erőt képviselő szabír törzsek választását. Erre utal az a körülmény is, hogy a Szent Korona Mervben készült, amely ekkor (mintegy százötven éven keresztül) a hunoknak adózott, azaz a Hun Birodalomhoz tartozott. Kürosz tehát megszépítve adja elő az eseményeket, amelyben neki valójában csupán formai szerep juthatott.

Ezt az eseménysort támasztják alá azok az örmény adatok is, amelyek szerint eleink a Szent Koronát az örményektől hozták volna el. Az említett perzsa-bizánci háborúk egyik célja ugyanis éppen Örményország megszerzése volt. Ehhez az okot az szolgáltathatta, hogy Örményország trónján korábban a hun uralkodóházból származó Arszakida-dinasztia egyik ága ült, s e korábbi helyzet visszaállítására törekedtek a heftalita Hun Birodalomból kivált szabír törzsek. Az örmények a visszatérő hun-szabír uralkodót és koronáját a sajátjuknak tekinthették s ez tükröződik e sokáig nem értett örmény álláspontban.

A Szent Koronát ténylegesen egy olyan hun dinasztia terveztette és készíttethette (a hozzá menekült párthus, azaz avar-szabír ötvösökkel), amelyik tudatosan készült a Párthus Birodalom területeinek újbóli egyesítésére. (Kürosz a hatalmuk tetőpontján álló hunok eszköze volt, a nagyszerű program részeként betelepülő szabírság azonban mégis uralkodójának tekintette. Hiszen vér volt a vérükből.)

A Szent Korona tehát a korábbi saját területekre vonatkozó hatalmi igényeket fejezhette ki már a születésekor is. E jellegzetességét napjainkig megőrizte ‑ bár a korona alá tartozó, a csüngők által jelképezett országok az eltelt évszázadok alatt kicserélődtek s kilencre szaporodtak.

A görög és latin feliratok

Merv Kr. e. 323-ban beletartozott Nagy Sándor birodalmába. Utóda, I. Antiokhosz (Kr. e. 281-261) itt építtette fel görög mintára Antiokheiát, amely a nagy távolságokban is meglepően egységes hellenisztikus kultúra jellegzetes jegyeit viselte magán. Az általa épített szeleukida Merv négyzethálós alaprajzú, egymást derékszögben metsző utcákból állt. A Kr. e. II. század végére ugyan a baktriai görög királyság is összeomlik, a hellenisztikus kultúra azonban ennek ellenére tovább él. A mongol pusztákról ekkor érkező kusánok például átvették az urbánus életmódot és vele a görög ábécét is. Még a Kr. u. 20 ‑ 48 között a párthus fővárosban, a taxilai Szirkapban vert pénzek, a városterv, a templom és az iparművészeti tárgyak is egyaránt a görög kultúra erőteljes hatását mutatják. E környezetben elképzelhető görög feliratok megjelenése egy hun koronán.

A latin feliratok keletkezése is megmagyarázható a források alapján. Kr. e. 92-ben több száz éves háborúskodás kezdődött a párthusok és a Római Birodalom között, amelynek az egyik legjelentősebb eseménye a carrhaei csata volt Kr. u. 53-ban. E csatában a párthus Suren (Szörény) tízezres seregével tönkreverte Julius Ceasar uralkodótársának, Crassusnak negyvenezres seregét. A párthus sereg gerincét a szakarauka nehézlovasság adta, amelynek pikkelyszerű lemezekből összeállított a (Szent Korona katonaszentjein látható) páncélzatát a mervi fegyverkovácsok készítették. Plinius szerint a vert seregből foglyul ejtett tízezer rómait a mervi oázisban telepítették le. E rómaiak később a hun hadseregben bukkannak fel, s eljutnak egészen Kínáig. Soraik folyamatos utánpótlást kaphattak a Római Birodalom szökevényeiből, száműzött­jeiből és hadifoglyokból. Így korántsem elképzelhetetlen, hogy Merv lakosságában a hun időkben is mindvégig éltek latinul beszélő csoportok, elsősorban a pusztai népek által megbecsült katonák, kézművesek, vagy az értelmiség között.

A latin nyelvet nem csupán a hunokhoz csatlakozott, vagy szolganépek ismerték, hanem maguk a hunok is. Thierry korabeli forrás nyomán írja a részben Rómában nevelkedett Atilláról, hogy zsöllyeszékében ülve fogadta a gall városok papjait s őket rossz latinsággal rá akarta beszélni, nyissák meg előtte kapuikat (Thierry/1865/125). A hun főnemesség élén álló testvérpár: Onogesius (Hungéza) és Skottas (Szkíta) a hun és a görög mellett latinul is jól tudott (Bóna/1993/58).

Azaz a latin és görög nyelvű feliratokból korántsem következtethetünk arra, hogy a Szent Korona nem hun műhelyben készült. A kétnyelvű feliratokból éppen egy hun műhelyre, a mervi oázisra lehet következtetni.

A zománcképek keresztény szellemisége

Birodalmuk nyugati felében a heftalita hunok a nesztoriánus keresztény vallást követték s ez magyarázza a zománcképek keresztény szellemiségét. A szír zsinati iratok 424-ben említik a mervi és a heráti, 497-ben pedig a gurgáni hun püspökséget. Kosmas Indikopleustes szerint a heftalita uralkodó és nagyszámú heftalita keresztény 550-ben követséget küldött a perzsiai nesztoriánus egyház vezetőjéhez is (Czeglédy/1954). Az iráni uralkodók támogatták az V. század közepe táján megalakuló perzsa nesztoriánus egyházat az ortodox Bizánccal szemben. A heftaliták által a trónra visszahelyezett szaszanida Kavád szintén támogatta a nesztoriánus egyházat (Moravcsik/1938/184). Összefügghet a kereszténység ismeretével és tiszteletével, hogy Atilla ‑ Leó pápa kérésére ‑ 452-ben elállt Róma elfoglalásától.

E történelmi és földrajzi környezetben született meg a magyar Szent Korona. További sorsa a hunok és avarok nyugatra vándorlásának megfelelően alakult: a birodalmakat felemelő és porba döntő katonai események, az oda-vissza hullámzó népmozgások végeredményeként a Kárpát-medencébe került. (E vándorlás közben készülhettek a korona zománcairól azok a másolatok, amelyeket Csomor Lajos talált meg Tbilisziben.) Az avarokat kirabló Nagy Károly seregei a hadizsákmány részeként nyugatra vihették a Szent Koronát is. Tőlük a pápához került, végül pedig ‑ az ország keresztény hitre térésekor ‑ a magyarságot megillető koronát Szent István visszakapta.

Akkor kapta meg, amikor az ország újra a keresztény hitre tért: mert az avarhun néprészek a párthus-heftalita időktől kezdve őrizhették a kereszténységüket. Ezt igazolja egy keleti forrás is, amely szerint 523 táján egyes keresztény iratokat lefordítottak a kaukázusi hunok nyelvére (Moravcsik/1938).

Visszatekintve az elmondottakra, természetes a Szent Korona iránt a magyarok körében a kezdetektől megnyilvánuló fokozott tisztelet, hiszen egy olyan királyság szimbóluma, amelyiknek egyaránt adót fizetett a kínai, a perzsa, a bizánci és a római császár is. A királyi ékszer jelképrendszere e ködbe foszlott pusztai királyság büszke öntudatát őrzi napjainkig.

Láncocskák és birodalmak

Gróf Révay Péter koronaőr szerint a Szent Korona csüngői a korona alá tartozó tartományok szimbólumai. A csüngők hármas tagolású kőkompozíciói valóban értelmezhetők "ország" jelentésű hármas halomként. E kőhármasok keresztpántos foglalata ‑ Révay Pétert alátámasztva ‑ a korona szerkezetét és a székely "f" (Föld) rovásjelet utánozza. Azért van belőlük három, mert a korabeli szimbolikában a hegy és különösen a hármashalom (a három kő) „ország” jelentésű. Maguk a láncok a teremtésre utalnak (obi-ugor elképzelések szerint a teremtés történhet az égből láncon történő lebocsátás által). A láncokon lógó országok együttese a birodalmat a teremtő ajándékának, Istentől származó országnak mutatja.

A Szent Korona eredetileg kilenc pártacsúccsal, de csak öt csüngővel készült. 34 A párta hegyei az égbe vezető út kilenc szintjével (égi országokkal) lehettek összefüggésben, a nagyszéksósi szíjvég kilenc hegyéhez hasonlóan, míg a csüngők a dinasztia által uralt földi országokat jelképezhették.

De milyen földi birodalomról lehet szó? Melyik az a történelmi alakulat, amelyikre e láncocskák utalnak? Nyilván olyanra, amelyik a korona készítésekor létezett, vagy amelynek emléke ekkor még elevenen élt. S itt aligha gondolhatunk másra, mint a Párthus Birodalomra.

A. v. Gutschmid közli, hogy a Kr. u. I. században az Azovi-tengertől az Indusig terjedő óriási térségben mindenütt a párthus Arszakida-ház tagjai uralkodtak. Öt párthus részkirályságról tudunk, a párthus nagykirály ‑ legalább névleges ‑ fennhatósága alatt, ezek: Párthia, Média, Örményország, Szkítia (a Kaukázustól északra) és Baktria az Indus vidékével. Ez utóbbiból fejlődött ki a Kr. u. II-III. évszázadban a Kusán Birodalom. Faustus Byzantinus örmény író szerint a szkítiai és az örmény részterületeken a 4. század elején még arszakida uralkodó ült. Több koraközépkori örmény forrás az arszakidákat az ázsiai hun dinasztiából származtatja, s az örmény írók jól értesültek lehettek, mert az örmény trónon több mint háromszáz évig ültek az arszakidák. A hagyományokat követve, a heftalita hunok Baktriában, az európai hunok pedig Szkítában ‑ tehát egy-egy volt párthus részkirályságban ‑ alakították meg birodalmukat (Götz/1994/I/260).

A párthusok ‑ a görög történetírók szerint ‑ azért kapták párthus nevüket, mert elpártoltak rokonaiktól, a "szkítáktól" ‑ s e szóból e népek magyar nyelvére is némi fény derül. E rokonok a hunok lehettek, akik a rokonságot még számon tartották (azaz a Hunortól és Magortól származó két testvérnép, akiről krónikáink említést tesznek, az avar és a hun volt).

Mátyás király történetírója, a magyar nemességet szerzett Bonfini Antal a következő kijelentést tulajdonítja Atillának: " a rómaiak ... sem párthus rokonainkat nem hódították meg eddig, sem a hunoknak nem szabhattak még törvényt" (Bonfini/1995/77). A hunok tehát ‑ Mátyás király történetírója szerint ‑ rokonaiknak tartották a párthusokat és így joggal feltehető, hogy a Párthus Birodalmat a Hun Birodalom részének, előképének, területét a Hun Birodalomhoz csatolandónak, azaz igény-országnak tekintették.

Varga Géza írástörténész