Hagyományosan a pásztorok hangszere, akik a táncos mulatságok mellett a születés és halotti tor alkalmával éppúgy megszólaltatták hangszerüket, mint a legfontosabb naptári ünnepeken: a téli és nyári napfordulón, vagyis Karácsonykor és Szent Iván éjszakáján.

Eredete az ókori kultúrákig vezethető vissza. A szimpla nádsíppal szóló kettőssípok közül azokkal áll közeli rokonságban, melyek két sípján eltérő szólamot lehet játszani. Ezekből mára már kevés maradt. Ilyenek pl. a Volga-vidék népeinek dudái, egyes kaukázusi és anatóliai kettőssípok, valamint a spanyolországi baszkok alboka nevű hangszere is.

A magyar duda neve bőrduda, tiliduda, vagy tömlősíp is lehet.

A tömlő anyaga állatbőr, amit egyben, tömlőszerűen nyúznak le. Jellemző a birka, vagy kecskebőr tömlő, de használnak alkalmasint kutyabőrt is. E szerint nevezik, kecske, vagy kutyadudának. A kutyákat tréfásan bolhazsáknak, vagy bóhazsáknak is szokás nevezni, ami egyben kutyadudát is jelent.

A duda részei:

A dudafej, vagy koronafa. Kecskére emlékeztető faragott állatfej, melyben derékszögű furat van. Díszítésében a kereszténységet megelőző korokból származó napkultusz nyomai fedezhetők fel. A homlokon kerek, vagy szív alakú tükör van, ami napszimbólum. A szarvak egyenesek, végükön gömbbel, így a bika szarvát idézik, ami a hold megfelelője. A szemek pedig csillagokként ragyognak.

A duda legfontosabb része a sípszár. Ez kettőssíp. Egy dallamsípot és egy kísérősípot tartalmaz, melyek csak együttesen tudnak működni, egymást kiegészítve. A dallamsípon egy oktáv hangterjedelmű kromatikus hangsor szólaltatható meg.

A kísérősíp (kontrasíp), mint neve is mutatja a ritmuskíséretet biztosítja. A magyar duda különlegessége, hogy a zene három fontos dimenziója - a melódia, a harmónia és a ritmus - egyszerre jeleníthető meg egy hangszeren.

Mindezeket kiegészíti a bordósíp, ami a dallamsípnál két oktávval mélyebben szól.
Így együtt a magyar duda olyan ritkaság, ahol együtt van a kettős sípszár és a bordósíp. Ez meghatározza sajátos, egyedülálló hangzását.

A magyar duda legkorábbi előfordulását a Kr. u. VII. századból tartjuk számon. Ekkor még csak a kettőssíp szólt hólyagtömlőben. Később kialakult a végleges forma, ami széles körben népszerű volt és elterjedt a magyar nyelvterületen túl is. Szomszéd népeinknél mindenütt megtaláljuk a kecskefejes magyar duda valamilyen formáját.

Kozák József