A történelmi mondák szerepe egyrészt az emlékezés, másrészt pedig a világ forgásának jobb megismerése, félelmünk elűzése.A történelmi tényekkel eredeti formájába öntött Csodaszarvas mondánk minden emberi kételyünkre, félelmünkre feleletet ad mind a múltat, mind a jelent illetőleg, csak akarni kell ezen üzeneteket meghallani!

 

A magyarok teremtés mondájából ismerjük már Nagyboldogasszony anyánk világteremtõ erejét (az õsrobbanás mitológiai kivetítése), és azt, az Õ szentségénél nincs feljebb. Megszülte az õsanyagot, benne a Mennyországot az Istencsaláddal. Fia az Úr Isten, szóval a Napisten életteremtõ ereje és segítõi létrehozzák a Menny példáján a földi paradicsomot, a NAGY-ÉDENT, melybe Mezopotámia is beletartozott. Benne a Választott népével, a magyar nyelvű úrnépekkel.

 

Hogy mi történt a szeretett népével az idõk során, következzék most ennek az elmesélése. Miért kellet elhagyniuk a szeretett Édenüket, és hogyan kerültek azután a hunok és a magyarok az új hazájukba, amely már egy másik kontinensen, Európában van. Az új anyaföld keresésérõl, az oda érkezésükrõl, és a megtelepedésükrõl szól a Csodaszarvas mondánk.

 

Ha meleg együttérzéssel, empátiával olvassuk el az eredeti formájába öntött mondánkat, akkor azt is megérthetjük belõle, hogy nem is annyira a hun-magyar népek eredetének az elbeszélése, hiszen hunok és magyarok a teremtés kezdetétõl éltek az Édenben, hanem a Hunor és Magor történetben inkább a hun és magyar népnév európai elterjedését meséli el a történetünk. Még pontosan ide illenek, akár mottónknak is választhatjuk Kézai Simon hétszáz év írt gesztasorait:

 

„Én pedig a világ azon korában kezdtem e munkához, midõn a szeretet meghûlt, a gonoszság eláradott és minden test hajlandóbb vala rosszra, mint jóra”.

 

Réges-régen, messze, inkább délen, mint keleten, volt egy gyönyörû szép ország, az Úr Isten, a Napisten országa. Észak felõl magos hegyek övezték, délen a csillogó, kék tenger határolta. Két nagy folyó, az Eufrátesz és a Tigris eredt a hegyekben s kanyarodott alá a tenger felé, szelíd dombok s füves, szép rónaságok között. Akik ebben a földi paradicsomban éltek, nemcsak derék és becsületes emberek voltak, de kitûntek odaadásukkal, tudásukkal és bölcsességükkel is. Mondhatjuk, az emberiség aranykorában boldogan és békés jólétben éltek világhíres fejedelmük, MENRÓTH vezetése alatt – van, aki

 

 

 

NIMRÓD néven ismeri, az asszír szemiták átírásai okán – Mezopotámiában. Nekünk magyaroknak, mindig azt kell értenünk a neve alatt, hogy Menróth = Mennyei-vöröshon-fia = Napisten földi mása (rót, rõt-szarvas, németül is vörös), akinek megszemélyesítése az Orion csillagkép az égbolton.

 

 

Menróth óriás talán NOÉ-tól eredeztette magát, bár az õsnyelvben ez a fogalom még az anyajogú közösségeikbõl adódóan, fordított szórendben az Égi-Nõ fia jelentést hordozta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Thana fiaként, minden atyafiaival a múlt veszedelmeire gondolva tornyot kezde építeni Babilonban, hogyha egy új veszély (a Háború Istene és népének özöne!), vagy egy Özönvíz találna ismét jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék. Bár mint már tudjuk, Menróth az özönvíztõl vagy kétszáz nemzedéknyi idõ elteltével született (Kr.e. 1200 körül), azért az õsi kataklizmát a nép tudói, mindaddig összekapcsolták a hasonló pusztításokkal járó népvándorlásokkal. Õsi mágusaink még pontosan ismerték és így mesélték: a Bábeli-torony, a Ziggurat, Nubia és Egyiptom határán épült, amikoris (3200 éve) még egészen Babilon városállamáig terjedt ennek az államegyüttesnek a határa, befolyása a térségre. Még azt is pontosan tudták, csak érteni kell a nyelvükön, hogy a Ziggurat építészeti elve sem máshonnan ered, mint Memphiszbõl Alexandriába menve máig is látható Lépcsõs Piramisról, az Úr Isten sátrához vezetõ hét lépcsõ mitológiájából, a hét bolygóistenségnek szentelve.

 

Menróth országa mégsem csak mese, hanem történeti valóság. Hogy hol is lehetett, arról már csak a megmaradt, eredetében latin nyelvû krónikáink igazítanak útba. Hamarább (800 éve) Anonymus a Gesta Hungarorumban ír egy „dentü-mogyerok” = Dentü Magyaria országról. Magyar nyelven a „dentü” jelentése = Édentû (a kiesett szóeleji hang pótlásával), mai kiejtéssel Édentõl vagy Édenbõl eredõ Magyaria. Utóbb Kézai Simon (700 éve) a Gesta Hunnorum et Hungarorum mûvében már csak a szkíták földjérõl ír. Ha mi továbbra is magyar mentalitásunkkal tekintünk a forrásainkra, mégis megcáfolhatatlanul bizonyíthatják õseink földjének földrajzi területeit, csak megfelelõen összepárosítva és egymás után kell elolvasni a bizonyítékokat. Ha csak ránézünk Anonymus fogalmára, azonnal látni kellene mit is örökített meg számunkra? Igaz, hogy Õ is a szkítákról ír lakóiként, de mi már tudjuk, hogy ezek is az úrnépek Sumeria (MAH-GAR) fehérmagyarjai, csak egy más, közelebbi úton, az Eufrátesz mentén idevándorolt törzsek.

Hol is volt az úrnépek származási körzete? Bizony a Nagy-Édenben, amit már ismerünk az elõzõ, a magyarok teremtés mondájából. Összeolvasva tehát Dentü Mogyer = Édentû Magyaria. Édenben lakó nép országa! Csak ebben az egy fogalompárosban benne van az egész õstörténelmünk, ha nem az idegenszívûség farkasvakságában szenvedõ nyelvészeinkre és történészeinkre bízzuk a megfejtését.

 

Akik nem látják a fáktól, a ránk hagyott kódolt bizonyítékoktól az erdõt, a magyarok õstörténeti igazságait. Tegyünk hozzá még két magyarázó mondatot Anonymus mûvébõl. „A szittya földnek széle-hossza igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem viselték. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól”.

De még nincs vége, mert Anonymus Dentünek kódolt Éden helyérõl, Kézai Simon is leírja a maga bizonyítását. Õ mintegy száz évvel utána írt, amikor még szigorúbbak lehettek az inkvizíció feltételei. Talán már azt sem írhatta le, hogy Dentü Mogyer, hanem helyette leírta a szkíták eredetkörzetét az õ kódolásában: „A Scythia országgal keletre határos a Joriabeliek országa ezután Tarszia s végre Mangalia, hol Európa végzõdik.

 

A nyári nap alatti táj felé a korozmi nemzet fekszik és Ethiopia, mellyet kissebb Indiá-nak hivnak (India õsnépessége, a bharaták Ethiópiából származtak), s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van”. Tehát nem azt írja, hogy mi Mangalia-iak (mongolok is) vagyunk, hanem csak határosak vele. Hitet tesz az õstörténetünk azon felfogásáról, miszerint az õsi úrnépek lakták egész Indomediterránia térségét, ebben a formában: „Scythia országa egy területbe van ugyan foglalva, de uralkodásra nézve három országra, Baskar-, Dent- és Magyarországra oszlik”. Majd így folytatja:

 

„Mert száznyolcz nemzetségbõl áll a tiszta Magyarország, s nem többõl, s ha tán hozzájok mások is csatlakoztak, azok idegenek, vagy foglyoktól eredtek. Mivel Hunortól és Magortól a Meotis ingoványban minden jöttmenteken kivûl száznyolcz nemzetség származott volt” (a száznyolc régiesen = soknyolcat is jelent!). Hitet tesz Hunor és Magor mellett, akik Anonymusnál Góg és Magógnak íródnak, meg arról, hogy Baskíriát, Dentet (Dentü Mogyer) és Magyarországot egykor azonos nyelvû és nemzetségû emberek lakták. De még ezen is túlmegy. Ö is körülírja a Nagy-Éden fogalmát: „miszerint a nyári nap alatt (délen!) Ethiópiától Khorezmig (Baskíria) tart”, és hozzáteszem, hogy északon a Kaukázus-hegységig terjedt az Éden, a Haza-világa (Havila a Bibliából), a magyarok õshazája.

Egy külön bekezdésben kell kiemelnem Kézai 5.§-ának, egy mások által még nem megfejtett mondatának a különleges jelentõségét: „Az abban az országban termett nemzetek pedig henyeségbe merûltek, hijábanvalóságoknak hódolók, fenhéjázó természetüek, bujaságra hajlandók, rablásra áhitoznak, s általában inkább barna mint fejér szinûek”. Ez a mondat nem illeszkedik ugyanennek a pontnak a mondanivalójába. Épp a kirívósága árulkodik arról, hogy ez a mondat itt nem a szkítákról (úrnépekrõl) szól, hanem éppen az õ elpusztításukra törekvõ szemita népek jellemzésére került ide, belekódolva a bekezdésébe. De csak akkor érthetjük meg az elõbb idézet mondat értelmét, ha a szövegben kissé lejjebb íródott magyarázó mondatot odaírjuk az elõzõ idézet elé: „s aztán délszak és a Don folyó közt áthatolhatatlan puszta van”.

 

Annak érdekében, hogy a középkori cenzúra ne vegye észre Kézai eretnekségnek minõsíthetõ tájékoztatását, kétfelé szakítva írta bele mondatát a mûvébe. Gondoljunk csak arra, kik azok, akik elpusztítják a Nagy Éden úrnépeit? Miként már megismertük: õk azok, akik a nomád pásztornépekké váltak, és itt megnevezve az Iráni-felföld hatalmas kõsivatagjaiban gyülekeztek, nem letelepedett, hanem vándorló pogány életformát folytattak, akik felfegyverkezve a Háború Istenét választják szövetségesükké. Õk azok, akik az általuk kirobbantott „háborúk történelmi korszakában” (az utóbbi ötezer évben), évezredekig tartó élethalálharcban elpusztítják az elsõdleges úrnépek édeni matriarchális társadalmi és hitvilágát. E magyarázó soraim után már megszakítatlanul folytathatjuk a mondánkat a befejezéséig.

Történt egyszer, talán 4-5 ezer éve, hogy a szép édeni hazánkat is elérte a Háború Istene. Hosszú évezredekig tartó újabb és újabb háborúságokkal az ellenségeink meghódítják Menróth országát. Hiába kötött Úr Isten békességet közöttük, a szemiták Háború Istene újabb viszályokat keltett. Mikor azonban a titkos isteni akarat végzéseként, amelynek emberi értelem ellent nem bír állni, úgy megváltoztatta és összezavarta a nyelveket, hogy nép a népeket nem érthette, dönteniük kellett.

 

Nem volt mit tenni, el kellett költözniük szép hazájukból. Mellõzve a mondánk szempontjából lényegtelen eseményeket, vissza kell térnünk Menróth óriásra, ki a nyelvek megkezdõdött összezavarodása után, maradék nemzetségével Eviláth (Mezopotámia, a Tigris folyó délkeleti oldala) földjére ment, melyet majd sokára Perzsia tartományának fogják mondani az emberek, de mi akkor még Elám (Égi-lány-mama = Szûz Mária, az aláhúzott betûk szerint) földjének tudtuk. Ennek a földnek a vallási központját, másként a fõvárosát SZÚZA néven ismertjük, mely városnév is ómagyar nyelven képzõdött, és a fogalma mai kiejtésében a „Szûz-anya temploma” szóösszetételbõl keletkezhetett.

 

A nyelvek összezavarodásának történelmi ideje Kr.e. 1200-1100 évek közé tehetõ, a Középasszír Birodalom regnálása idejére, akiknek majd csak 600 év múlva változik a nevük perzsára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Menróth fejedelemnek ott Eviláthban (akkoriban talán így érthették: Égi-világ-teremtõ-hona), volt egy tündérszép felesége, Eneth (sumérul: Ene = elbûvölõ, értsd: az Égi-nõ leánya), aki két fiat szült itt a királynak. Egyiket Hunornak, a másikat Magornak hívták. De van (Anonymus), aki Góg és Magógnak ismerte õket (Média és a Turáni-alföld testvérnépeink területét jelenti, ahol Hunor és Magor is keresztülhaladt), ami semmit sem von le dicsõségükbõl. Jó lovasok, bátor vadászok lettek, akárcsak az apjuk. Válogatott legényeik élén olykor napokig oda voltak vadat ûzni a rengeteg mélyén.

 

De egyszer csak elérkezett a nap, amikor a Háború Istene munkálkodásaként, ebbõl a második hazájukból is útra kellett kelniük, hogy egy valódi és szabad új hazát keressenek népük megmaradt fiainak.

Mindegyikük száz-száz válogatott legénnyel, pompás paripákon indulnak útnak. Egyszerre csak egy gyönyörû szép szarvasünõ (fiatal nõivarú szarvas, talán egyedül a nõivarban is agancsot növesztõ rénszarvasfajból) ugrott ki eléjük az erdõbõl. A távolból ezüstösen-fehéren csillogott a szõre, mintha csak tiszta holdsugárból lett volna.

 

Tudvalevõleg a hun-magyarok anyatiszteletének szimbóluma az ezüst, illetve belõle a fehér, s agancsai hegyén ezernyi csillag tündökölt. De nem volt ám ez akármilyen szarvas-leány, a homlokán hordozta a Napot és a Holdat, mint az agancsán a csillagokat. Bár van, aki úgy tudja, miként Magyar Adorján (1887-1978) írónál is található, hogy a szarva közt a Nap, homlokán az Esthajnal (Vénusz) csillag, és a szügyén a Hold volt látható, szarvain a csillagokkal. Jelezve ezzel, hogy õ vezeti az Úr Isten Választott népét, a hunmagyarokat a sötétségbõl a világosságba, halálból az életbe, régi hazából az újba. Még az is lehet, hogy szeretett édesanyjuk imájára küldte nékik, segedelmükre a Teremtõjük.

 

 

 

Miként az elõzõ, a magyarok egyetemes teremtés mondájában, folytassuk most is Wass Albert Csodaszarvas mûvébõl idézve:

 

„Legényeik élén Hunor és Magor ûzõbe vették a csodálatos vadat. Dombra föl, völgybe le, füves mezõkön keresztül, patakokon át, reggeltõl estig folyt a hajsza. Mikor a nap lement, s fáradt volt ló és ember, a csodaszarvas eltûnt, mintha csak a föld nyelte volna el”.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Viszont a csillagokkal együtt ismét felkelt, és megmutatta nekik az északi sarkcsillagot, követendõ útjuk irányát. Hiszen ezek az események azidõben zajlottak, amikor az õseinknek az Ariesz (Kos) csillagkép idõszakában Kr.e. II. évezredben még a Szarvasnyom csillagkép (a kép jobbfelsõ része, a Magyar Csillagászai Egyesület honlapjáról) mutathatta az északi irányt (lásd a képen: a középsõ legnagyobb csillag az északi sarkcsillag).

 

„Letáboroztak éjszakára a testvérek, de alig ültek nyeregbe másnap reggel, újra csak ott volt elõttük a csodálatos állat, mintha várt volna reájok, s a hajsza kezdõdött elölrõl. Dombra föl, völgybe le, mezõkön, patakokon, hegygerinceken át, mindég észak felé, reggeltõl késõ estig. Estére a Csodaszarvas újra eltûnt, s a vadászok tábort ütöttek. Reggelre kelve többször elhatározták, hogy indulnak haza, de alig ültek nyeregbe, megjelent a Csodaszarvas újra, s vitte, csalogatta õket tovább”, egyre távolabb Menróth országától.

Napokig, hetekig folyt ilyen módon a hajsza s a csodálatos szarvasünõ csalogatta õket nap-nap után, hegyeken át, völgyeken keresztül, mindég északnak. Már vagy kétezer kilométert mentek arrafelé, majd átkelve a magos kaukázusi hegyeken, „újabb hét napon keresztül követték a csodaszarvast feneketlen, lidérces mocsarakon át, míg a hetedik nap estéjén olyan gyönyörû földre jutottak, melyhez foghatót eddig még nem láttak. Selymes rétek, ligetes erdõk, csillogó tavak és csobogó patakok vették körül õket, az erdõk tele vaddal, a vizek tele hallal, s a mezõk füve a lovak hasáig ért”.

 

Mihelyst a Nap itt lement, a szarvasünõnk beleugrott egy kék vizû kis tóba és eltûnt benne örökre. S midõn ott a szemük elõl eltûnt, sokáig keresték, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet megmûvelésre és baromtartásra alkalmasnak szemlélték. Állítólag még egyszer visszatérvén onnan a megismert útjukon atyjukhoz, végleg búcsút vettek tõle és az otthon maradottaktól, akiknek leszármazottaik az akaratuk ellenére is beolvadva, majd perzsákká válnak. A két királyfiunk és kísérete, minden vagyonukkal az elõzõleg felfedezett, a Csodaszarvas által választott földre költöznek, melyet akkortájt Maeotisznak neveztek. Az új hazájuknak választott vidék nem volt más, mint a Don folyó mocsaras, ingoványos deltavidéke, és az Azovi-tenger körüli termékeny határ.

 

Mihelyt a maeotiszi ingoványokba végleg bementek, ott öt esztendeig – amíg berendezkedének –, mozdulatlanul maradának.

Az öt év, mint egy szempillantás eltelt a házaik, a telepeik felépítésével. Mikor elkészültek, idejét vélték, körülnézni a szomszédok irányába. A keresésükben elfáradt vadászok tábort ütöttek egy erdõliget szélén, s hamarosan álomba szenderültek. Még egy idézet Wass Alberttõl: „Az éjszaka közepén azonban Hunor és Magor csodálatosan szép énekszóra ébredtek. A tó felõl jöttek a hangok, s ahogy óvatosan követték a csábító énekszót a holdvilágos, csillagporos éjszakában, egyszerre csak olyan csodálatos kép tárult a szemük elé, hogy még a lélegzetük is elakadt tõle. A parton, pontosan azon a helyen, ahol a Csodaszarvas is eltûnt”, a bolgár Belár kétszáz tündérleánya énekszavára lejtette bûbájos táncát, a szarmata DUL fejedelem két szépséges leánya a holdsugár ezüstjébe öltözve.

Hunor és Magor azon nyomban szerelembe estek a tündérkirály két gyönyörû lányával.

 

Ott helyben feleségül is vették õket, a kétszáz legény pedig a kétszáz tündérleányt, s vitték magukkal az új országukba. Hunornak és kíséretének a leszármazottjai hunoknak nevezték magukat, s Magornak és száz legényének az utódai lettek a magyarok.

De van, aki egy kicsit másként ismeri a történteket (Kézai Simon): „Hatodik évre aztán kimenvén a pusztába, Belár fiainak nejeire – kik férjeik nélkül sátraikban tanyáztak – s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebesen nyargalva a Maeotis ingoványaiba vivének. Történt pedig, hogy azon gyermekek közt az alánok fejedelmének Dulának két leányát is elfogták, kiknek egyikét Hunor, másikát Magor vevé nejül. S e nõktõl vették eredetüket minden hunok és magyarok. S miután azon ingoványok közt hosszasabban idõztek, lõn, hogy igen erõs nemzetté kezdtek növekedni és a tartomány õket béfogadni és táplálni nem bírta.”

Hogy melyik történet a hitelesebb, az utódok sokat vitáztak róla. Egy biztos, a hunmagyarok a Nagyboldogasszony anyánk legszigorúbb anyaelvén nõtiszteletû, vagyis matriarchális rendben éltek még akkor 3200 éve. Ezen isteni hitvilágukból kifolyólag õseink sohasem lehettek nõrablók! A leányrablások gyakorlata majd csak a pogány népek életformájában jelenik meg – de náluk is csak az úrnépeink kárára történõ – az õket szolgáló feleségrablások során.

Hunor és Magor esetében inkább arról van szó, hogy õk itt a Kubán folyó medencéjében hasonló rokon úrnépeikkel találkoznak, az ugyanúgy ómagyarul beszélõ Belár bolgárjaival, és a Dul fejedelem alánjaival. Ez utóbbiak akkor még a szabad jászok fehérmagyar törzseit jelentik, akik szintén Elámból menekültek ide, valamivel õelõttük (csak késõbb válnak szarmatákká). A csodaszarvas monda azt meséli el itt nekünk, az utókornak, s arról szerezhetünk ismereteket benne, miként sikerült a Hunor és Magor nemzetségeinek immár Európában egy újabb nagyszabású nemzetegyesülést végrehajtaniuk.

 

Amelyet a két fél a házasságkötésekkel erõsít meg, az egyre szaporodó ellenségeikkel szemben. Ha úgy tetszik, ez a legelsõ európai úrnépi vérszerzõdés, amelyet az esküvõkkel szentesítenek. Így egyesítve erejüket a Fekete-tenger menti úrnépek: a hunok, a magyarok, a bolgárok (akik szintén hunok) és a jászmagyar alánok, hogy fennmaradhassanak a Háború Istene erõsödõ ármánykodásával szemben.

Mikor már oly nagy nemzetekké lettek, hogy a Maeotisz nem tudta eltartani õket, a késõbbi hét törzs megalapozóiként továbbindultak, hogy újabb testvérnépeiket megkeressék Európa szerte. Elsõként ugyan a hunok indultak el a kelta és szkíta testvérnépeik megsegítésére a gótok és a rómaiak ellen, de Atilla királyuk halála (Kr.u. 453) után zömükben vissza is tértek. Másodjára már a fehérmagyarok egy ága, az avarok mentek a bizánciak és a germánok ellenében, akik nagyobbrészt ott is maradtak új országaikban.

 

Miként tudjuk a történelembõl, a Levédiában helyben maradottak a szomszédos Kazária úrnépeivel (õk a feketemagyarok, szintén rokonaink) alakítanak ki államszövetséget. Majd amikor ez a szövetség is felbomlik, akkor innen a hunok és a magyarok nyugatabbra, a Kijev központú Etelközbe haladnak tovább. Az itt gyülekezõ és utolsóknak megmaradó hét tisztavérû hunmagyar törzs a hozzájuk csatlakozókkal, az utolsó 889-892. évek között megkötött vérszerzõdésük erejével már arra szövetkeznek, hogy mintegy öt évvel késõbb, immár harmadjára is megkezdjék a kárpát-medencei rokonaik honegyesítésével Magyarország végleges megvalósítását. A kétfrontos országegyesítõ harcukat, délrõl a bizánciak és szlávok, és nyugatról az újra támadókedvû frankok és germánok ellenében sikeresen megvívják. Bár azóta, állandóan fogyófélben van az utolsónak megmaradt országunk, de dicsõséges hõsiességüknek köszönhetõen, még mindmáig létezik Magyarország, a neki ellenséges világban.

Európa többi államát már nem sikerülhetett a hunmagyarok vezetésével megtartani magyarul beszélõ úrnépekként, mert a Háború Istenének segítségével a szemita népek erõsebbé válva elfoglalták õket. Mint például: britonokat, gallokat, ibéreket, etruszkokat, az északibb feketemagyarokat, morvákat (õk is feketemagyarok, nem szlávok!) és polákokat (lengyeleket). Megszüntetve azokban mindörökké a Nagyboldogasszony anyánk hitvilágának elsõdlegességét, lelökve Õt a szellemisége trónjáról, hogy helyébe a patriarchális férfi Hadistenek uralma kerüljön.

Nem lenne méltányos, ha úgy fejezõdne be a Csodaszarvas mondánk, hogy nem világítanánk meg a „magyar” fogalom eredettörténetét. Az újraírt mondánkban többször használtam az úrnépek és a magyarok fogalmát. Már téve említést róla, hogy az úrnépek névadás, minden esetben magyar nyelvû nemzetségek összefoglaló eszmeiségeként került megalkotásra. De kérdezhetik, akkor miért nem találkozhattunk az utolsó honegyesítés elõtt magyar nemzetségnevû törzsekkel a történelem folyamán? Ha addig nem voltak ilyenek, miért csak utolsóként Magyarországgal kapcsolatban jelennek meg?

A kérdéseinkre az a tudományos válasz, hogy ilyen népnév, hogy „magyar” a történelemben azért nem ismert egészen Magyarország létrejöttéig, mert a „MAGYAR” eladdig nem népnévként, hanem elsõsorban egy vallási fogalomként és annak nyelveként volt használatos. Megnevezve, az õskeresztény vallású népek anyanyelve volt a magyar nyelv. Tudvalevõleg ez a vallás nem máshol, mint Atlantiszban és utódául Egyiptomban fejlõdött ki, következendõ, hogy az óegyiptomiak is magyar nyelven beszéltek. Talán kezd érthetõvé válni, hogy Hunor és Magor az õskultúránk szerint sem véletlenül, a Nagy Éden = Atlantisz egyik országából keltek útra. Ki kell emelnem az elõzõek szerint: a magyar névszó eredetében vallási fogalomként keletkezett, mégpedig a központjában a MAAT istennõ mitológiájából.

 

Ebben, akit a lélek mérlegén igaz embernek találtak, az lett a jó magúr, vagyis mai jelentésében jó-magyar lelkûként csak ezután kerülhetett a halhatatlanok közé (az elhalt nevében rejlõ fennmaradást jelentve, és nem a szelleméét!), a magyar = mágus (késõbb már táltos is) vallás hitében. Igen, aki úgy gondolja, bizony jól gondolja, hogy az igaz ember egyiptomi mitológiájában, a Maat istennõ nevébõl képzõdött a mag-úrok, a jó-magyarok vallási felfogása (távoli utóda a kopt kereszténység) és nyelvi kifejezõdése, ami csak legutoljára vált a honegyesítõ törzsek népnevévé.

Azért válhatott a honegyesítõ Árpád vezér törzseinek az összefoglaló népnevévé a magyar fogalom, mert az õ idejükben már az egész világon sem maradt fenn több tisztán magyarvallású úrnépi törzs, akiket így lehetett volna megnevezni. Ezért tiszta lelkiismerettel felvehették õsi vallásuk nevét népnévként. De sajnos ez a tény lett annak is az oka, mert ilyen nevet, hogy „magyar nemzetségek” nem ismertek az újkori történészek, amiért kényelmesen meghamisíthatták a világtörténelmet, s önmagukat helyezhették a magyarok dicsõségének a helyébe.

 

Azért egy kicsit részletesebben is ismerjük meg az õseinknek ezt a hittételét. Maat az igazság, a rend, az erkölcs, valamint a törvények istennõje az ókori egyiptomi mitológiában.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aki, az Úr-Mama szülte Rének, a Napistennek leánya. Ha valaki meghalt, Maat vizsgálta meg, hogy a szíve eléggé tiszta-e ahhoz, hogy az örök boldogság mezejére léphessen, avagy helyben felfalja a félelmetes Halottfaló. Az õsvallásunk halotti beszédében megvilágítják (a keresztény papok temetési szertartásai is innen erednek), hogy az elhunyt, akkor igaz magyar emberként élte-e le az életét? Maat istennõt a legtöbbször szárnyakkal (fehér vagy fakó keselyû, griffmadár) ábrázolják, ám gyakran maga a strucctoll is õt jelképezi. Ezzel a tollal méri le a szív tisztaságát az igazság mérlegén: ha a szív nehezebb, mint a toll, akkor a szív tulajdonosa bûnös életet élt.

 

A legfõbb túlvilági bíró Ozírisz volt, a démoni tanács élén. E szertartás mennyei, vagyis csillagászati kivetítése a Libra, a Mérleg csillagkép elnevezése a Zodiákusban, amelynek közvetlen alatta található a Lupus, a Farkas csillagkép, mely azonos a Halottfaló szörny mitológiájával. Érdekességként, a Mérleg csillagkép felett meg a beavatónak is ismert Ophiuchus, a Kigyótartó csillagképre tekeredik fel, és emelkedik a Kígyó csillagkép feje (Serpens Caput) a Tudás Koronája (Corona Borealis) csillagkép felé. Ugyanebbõl a csillagmitológiából ered a Cadukeus, a hírnökbotra felcsavarodott kettõskígyó, a közismert orvosi embléma.

 

Az Egyiptomi Birodalomban a fáraó legfontosabb feladata az volt, hogy a Maat uralmát, a világ igazságosságát fenntartsa a Két Országában (Alsóegyiptom a hunok, míg a Felsõegyiptom a magúrok országrészeinek a szövetsége), megõrizve azok egyensúlyát, és biztosítsa az emberek és istenek törvényei közötti kapcsolatot.

 

Megjegyezve, hogy az egyiptomi két országnak elvébõl ered a magyarok szakrális aranykoronás foglalatú kettõs-kereszt címereleme, amit mások sajnos érdemtelenül használtak és használnak. Talán nem szemérmetesség kérdése mégegyszer leírnom, a Maat mitológiából ered több népünket ismerõ és tisztelõ ember azon álláspontja, miszerint: a magyarok az igazság népei!

 

De már inkább csak voltunk, mert ma már a nemzetünkben is igen sok dolga akadna a Halottfaló szörnynek, a Farkas csillagképnek. Lehet, hogy növelni kellene a létszámát?

Azt még senki sem tudja, hogy mit hoz a dicsõséges múltunk a nemzetségeink holnapjában? Ha a példamutatásuk által fennmaradunk, akkor mindent. Ha ellenségeink végleg legyõznek bennünket, akkor csak azt, hogy a szemita népek végleg elpusztítják a tudás népét, a Hunor és Magorokat. De a gõgös gyõztesek napjai is meg lesznek számlálva általa.

 

A Nagyboldogasszony anyánk tudásáramlása és a fenntartható életbe vetett hitének elvetése, a gyõztesek totális ön-elpusztításában fog végzõdni. Hiszen a teremtés folyamatát nem lehet emberi dimenziókkal kisajátítani. Akik földi halandóként egyben megpróbálják átvenni a Magyarok Istenének, a Napistennek a teremtõ erejét, biztos kudarcra vannak ítélve.

 

A monda végén a múltból térjünk hát vissza a jelenbe:

 

Immár a közeljövõ kérdése: megállítják-e azok, akik elõidézték az emberi kultúra végsõ elpusztítása elõtt a Háború Istene hatalmát? Mert csak ez az egy esélyünk van a fennmaradásunkban. Ha nem, akkor minden emberi vívmány velünk együtt odavész.

 

Taara Vaskút, 2010 február

Tácsi István